Napjainkban ismét van címere településeink többségének. A címerek és általában az önkormányzati jelképek használata vonatkozásában azonban ma- napság is nagy a zűrzavar. A rendszerváltás előtt egyetlen hivatalos címer létezett, az állam- címer. Ezt volt köteles használni minden állami intézmény, minden település. Azok a városok, amelyeknek már akkor volt címerük, saját jelképüket hivatalosan nem használhatták (azaz cégtáblájukon illetve pecsétjükön nem tüntethették fel), azok csak díszítő célt szolgálhattak.

Címerek országunk Házának falán

Az utóbbi évtizedben mintegy másfél-kétezer címert alkottak, illetve újítottak meg. Hol találkozhatunk ezekkel? Általában önkormányzati épületeken (kívül-belül), önkormányzatok pecsétjein, önkormányzati dolgozók, képviselők névjegyein, levélpapírjain, borítékjain, a község nevét feltüntető útjelző táblák melletti külön (üdvözlő) táblákon, az adott községet ábrázoló képeslapokon, jelvényként viselhető kitűzőkön. Az önkormányzati jelképek hasz- nálata tekintetében azonban még nem teljesen honosodott meg az új gyakorlat. Cégtáblákon és pecséteken továbbra is használják az állami címert pl. az általános iskolák és gimnáziumok, s ott van az állami címer az önkormányzati épületek falán is. Pedig az állami címert csakis ott lenne szabad használni, ahol valóban állami irányítású (fenntartású) intézmények, létesítmények vannak. Csakhogy a mai középkorú- és idősebb generációk tudatában még mindig a régi gyakorlat emléke él: azaz az igazán hivatalos állami címer, s mellette a közösségi (önkor- mányzati) jelkép csak mellékszerepet” kaphat.

Az új (megújított) címerek jelentős hányada vagy nem felel meg a címertan szabályainak, vagy megfelel ugyan, ám esztétikailag nem szerencsés, sőt olykor egyenesen primitív.

Mielőtt a címeralkotás (címertervezés) részleteire kitérnénk, feltétlenül szükséges néhány címertörténeti-címertani alapfogalom tisztázása, mert ezek hiányos ismerete (vagy nem ismerése) az oka jó néhány félreértésnek, illetve a címerhasználattól való húzódozásnak.

A címer olyan közösségi jelkép, amely egyben betölti (betöltheti) a tulajdonjegy (védjegy) szerepét is. A tulajdonjegy (családjegy) használata először az ókori Keleten kimutatható, azaz mintegy négyezer esztendős múltra tekinthet vissza. De tulajdonjegyeket használtak a különböző világrészek népei (köztük magyar elődeink is) évezredek óta, az írásbeliséget megelőzően, illetve attól függetlenül.

A középkori írásbeliségben a pecsét szerepe az volt, hogy hitelesítse az oklevelet. A pecsétek ábrái századokon át nem címszerű jelképek volt. A XII. szd-tól kezdve terjedtek el a címerek (címeres pecsétek). A címer annyiban tért el más jelektől, hogy egyrészt sajátos keretbe (pajzsba foglalták), másrészt színezték, s a felhasználható színek körét szabályozták. Nem egy esetben tulajdonjegyet foglaltak címerpajzsba (polgárok, iparosok, parasztok).

A címer eleinte olyan emblémát jelentett, amelyet a lovag a pajzsán viselt. S ahogy változott a valóságos pajzs alakja a középkorban (és később), úgy változott a címertani pajzsé is. Az újabb időkben aztán a hadipajzs tényleges használatának elmaradását követően egészen sajátos pajzsformákat konstruáltak a címertervező művészek.

A címer azonban korántsem csak lovagi, nemesi jelkép (jelvény). Címere volt minden városnak, általában a falvaknak, a polgároknak, a parasztoknak is. A királyi családok címeréből fejlődött ki többnyire az államcímer, miként a Magyar Köztársaság címere is bizonyság erre.

A címerpajzs alkotta kereten belül geometrikus alakzatok, növények, állatok, emberi alakok illetve azok részei, szerszámok, fegyverek általában jellegzetesen stilizált képe látható.

A legrégibb, klasszikus” címerek rendkívül egyszerűek, hiszen az volt a cél, hogy egyetlen pillantással azonosítani lehessen őket, azaz különösebb vizsgálódás nélkül megkülönböz- tethetőek legyenek a többitől, csakúgy, mint manapság az áruvédjegyek vagy a közúti jelzőtáblák, illetve egyéb piktogramok. Színek tekintetében a kék, a vörös és a zöld meg- határozott (egyetlen) színárnyalata, továbbá a fekete volt az engedélyezett, s ezen felül a fémek: az arany és az ezüst (megfelelőjük a sárga illetve a fehér). Azt is előírták, hogy színre színt nem lehet alkalmazni, csak fémre színt vagy színre fémet. Azaz pl. a felsorolt színűre (kék, vörös, zöld, vagy fekete) festett pajzson csak ezüst (fehér), vagy arany (sárga) ábrát lehetett elhelyezni. Ha viszont az egyik (vagy mindkét) fém színét viselte a pajzs, akkor csak a felsorolt négy szín közül lehetett rátétet” választani. Ezeket a szabályokat még akkor is be kell tartanunk, ha a régebbi korokban is sorozatosan megszegték ezeket az előírásokat. Ebből következik, hogy ha az adott településnek olyan régi címere (címeres pecsétje) van, amely a címertan bizonyos szabályainak nem felel meg, akkor annak megújításakor voltaképpen kötelező a hibát kijavítani.

E tekintetben a hagyománytisztelet” nem adhat felmentést a változtatás alól.

Nagyon lényeges az a követelmény, hogy két (vagy több) címer ne lehessen teljesen azonos, hiszen azáltal éppen a jelkép megkülönböztető funkciója veszne el.

Abban az esetben, amikor címer megújítására vagy új címer tervezésére vállalkozik megyei, városi, falusi önkormányzat, általában figyelembe veszik a korábbi jelképeket. A legtöbb régi címer pecsétnyomókon vagy azok lenyomatain őrződött meg. A XX. sz. elején, amikor a Községi Törzskönyvbizottság hivatalosan megállapította az egyes települések nevét, melynek során névváltoztatásokkal vagy előnevek adásával megszűntek a teljesen azonos nevű települések, egyben a települési jelkép hivatalos alakját is megállapították.

A Magyar Országos Levéltár és a megyék, városok, községek levéltári anyaga alapján kitűnő szakemberek vizsgálták meg a régi címeres ábrázolásokat s határozták meg azt a formát, változatot, amely attól kezdve hivatalossá lett. Volt sok olyan település, amely különböző okok (pl. költség- kímélés) miatt régi pecsétjének címerábráját elhagyatta illetve újabb (XIX. sz.-i alapítású) községek gyakran nem is igényelték címeres pecsét tervezését. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan településeink (köztük a XX. sz.-ban alakultak), amelyeknek sohasem volt címerük.

Falvaink jelentős hányadának sem volt címere, csak olyan köriratos (feliratos) pecsétje, amelyen valamiféle ábrát is találunk: többnyire mezőgazdasági eszközöket (ekevas, cso- roszlya, sarló, kasza, szőlőmetsző kés stb.) vagy terményeket-növényeket (gabonafélék, nád, virágok stb.). Jó néhány pecsét ábrája voltaképpen szinte teljesen vagy teljes egészében egyező lehetett. Ez azonban a gyakorlatban nem volt zavaró, mert a pecsét felirata (a település neve) révén egyszerű volt megkülönböztetni az azonos (vagy csaknem azonos) ábrájú pecséteket egymástól. Címertervezés során nyilvánvaló, hogy e sablonos ábrák módosításra szorulnak. Egyrészt pajzsba kell őket foglalni (sok pecséten pajzsszerű keretet sem találunk!), másrészt a színeket kell meghatározni, hiszen a pecsétek nem többszínűek.

A címertervezés során a hagyományokhoz való minél teljesebb ragaszkodás napjainkban (érthető és helyeselhető) követelmény. Azonban a címermegújulás nem lehet minden esetben a régi címer (címeres pecsét) egyszerű, szolgai” másolata. Azért sem egyszerű a helyzet, mert jó néhány címer (címeres pecsét) ábrája az idők során többé-kevésbé megváltozott. Sőt arra is van példa, hogy egyidőben használt adott önkormányzat egymástól némileg eltérő pecsé- teket! A szakember dolga, hogy döntsön a változatok közül. Javítani kell a már említett címertani hibákat, másrészt a XVIII–XIX. sz. olykor túlburjánzó vadhajtásait” is nyesegetni célszerű. Pajzsalak tekintetében a klasszikus kerektalpú vagy a háromszögletű formák használatát ajánljuk, mert világszerte ezek a legelterjedtebbek. Az újabb cifra” illetve rontott, olykor primitív formák helyett a jelképeket célszerű e két formába áttervezni. A túlságosan bonyolult címerábrákat is egyszerűsítsük.

A címer nem képregény vagy képrejtvény, amely adott település (vagy megye) minden nevezetességét kötelezően” tartalmazza. Tehát ha van álló- vagy folyóvíz, nem kell arra feltétlenül utalni kék színnel, hullámvonallal stb. A jellegzetes építmények illetve ipari létesítmények jelképe is elhagyható. A XVIII–XIX. sz.-ban alkotott megyecímerek közül különösen bonyolult pl. Szabolcsé, s még inkább az lett, amikor Szatmár és Bereg címerét is egyszerűen mellé helyezték. A célszerű a három megye legfőbb (legjellegzetesebb) jelképeinek egyetlen (harmadolt) pajzsba való összefoglalása lett volna. Más város vagy megye címerpajzsán belül nem is igazi címerábrát látunk, hanem egy-egy jelenetet” (pl. Fejér, Tolna). Ezek rossz címerek. A megújításkor a régi helyett teljesen új megyecímer alkotása lett volna kívánatos.

A városok, s még inkább a falvak újabban alkotott címerei között százával találunk olya- nokat, amelyek hibásak. Nem egy esetben azért, mert adott önkormányzat makacsul ragasz- kodott a régi, hagyományos” rossz, olykor primitív formához. A jól megalkotott címer éke lehet az adott közösségnek, a rossz címer viszont nevetség tárgyává válhat. Jó lenne, ha a közösségi jelképekről döntő önkormányzati testületek megértenék, hogy a címertan szabá- lyainak betartása vagy be nem tartása nem lehet vita tárgya! Bár a címerek tekintetében fontos az állandóság, tehát lehetőleg ne változzon az idők folyamán, azonban az újabb címereknél elkövetett hibákat célszerű kijavítani. Akkor is, ha ez az adott címer jelentős részének, vagy akár az egész címernek a megváltoztatásával is jár.

A címertervezés gyakorlatát az is nehezíti, hogy alig akad címertervezéshez értő szak- emberünk. Ennek az az oka, hogy csaknem fél évszázadon keresztül a címer úgyszólván hivatalból üldözendő”, s később is csak megtűrt”, valamiféle ósdi” jelképnek számított. Így alig akadt olyan történész-régész-művészettörténész, aki effajta dolgokkal behatóan foglal- kozott volna. A régi nemzedék szakemberei lassacskán kihaltak, a fiatalok közül elvétve találunk csak olyat, aki alaposabb címertani tudásra (és széleskörű címerismeretre) tett szert. Ám a címertörténeti tudás önmagában a címertervezéshez, a címerek megújításához nem elégséges! Mint ahogy nem azonos az autó tervezés és az autótörténet művelése. Mivel a grafikusok címertani (címertörténeti) ismereti általában hiányosak, viszont a címertörté- nészek-címertervezők grafikai tudása általában nem megfelelő szintű, ezért két ember közös munkája általában a címeralkotás: a címertan (heraldika) szakemberéé és a grafikusé. Min- denekelőtt az ő szaktudásuk, valamint jó együttműködésük függvénye a jó vagy rossz címer, másrészt azoktól függ, akik elfogadják.

Ez az írás a címertervezéshez kívánt segítséget nyújtani. Végül még arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy nem elég a jó címer, hanem arra is ügyelni kell, hogy azt helyesen (főleg színhelyesen) reprodukálják. Jó néhány térképes kiadvány, vagy a Ceba Kiadó megyesorozata címerábráinak egyes színei igen különféle árnyalatúak, noha mind a kék, mind a zöld, mind a vörös csak egy és ugyanazon meghatározott árnyalatban szerepelhet címereken, s az aranyat helyettesítő sárga szintén. Az ezüst színt csak a fehér helyettesítheti, a szürke különféle árnyalatai nem.

Csorba Csaba