A halotti címerek, vagy másképp epitáfiumcímerek nem egyszerûen valamely elhunyt személy címerét jelentik, hanem ennél jóval többet. Egy olyan történeti tárgytípus ez, amely egyrészt a gyászszertartás alkalmából, vagy éppen annak céljaira készül, másrészt pedig a központi motívumát az elhunyt címere képezi. Az epitáfiumcímer tehát elkülönítendõ a feliratos halotti chartáktól, vagy a csak vallási ábrázolásokat mutató, sokszor architektonikus, esetleg a címert alárendelt szerepben ábrázoló halotti emlékektõl.

Két alapvetõ, funkcionálisan is elkülönülõ típusa alakult ki.

Az egyik (a továbbiakban epitáfiumcímer) olyan halotti emlék, amely a templom falán elhelyezve az élõket emlékeztette és szólította fel imára, illetve biztosította az elhunyt templomi képviseletét, részvételét a szertartásokon, azaz tulajdonképpen hirdette örök életét. Mivel maradandó emléknek szánták, ezért ötvöstechnikákkal nemesfémbõl készítették, vagy fából faragva festették és aranyozták.

A másik típus, (a továbbiakban halotti címer) efemer jellegű azaz elsõdleges szerepe nem terjedt túl a gyászszertartáson. Anyaga selyem vagy papír, amelyre a címert és a feliratokat temperával festették, illetve utóbb, (legalábbis a szöveget) nyomtatták. A szöveg az elhunyt nevérõl, rangjáról, tisztségeirõl, kitüntetéseirõl, születésének és halálának adatairól, sõt néha felmenõirõl és házastársáról is tájékoztatta a gyászolókat.

A halotti-, vagy epitáfiumcímerek funkcióit illetõen abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae címû 1736-ban készült munkája, éppen a tárgy használatának virágkorából, viszonylag részletesen tájékoztat róla. Apor ugyan a 17. század végi erdélyi fõurak szokásait kívánta bemutatni, de ezek kisebb - nagyobb eltérésekkel az egész országban és az egész nemesi társadalomban ismert, illetve a lehetõségeknek függvényében gyakorolt szokások voltak.

Apor szerint festett selyemcímereket szögeztek a halotti szín (ravatalozó), vagy a halottas ház bejárata mellé, a koporsó drapériájára, a templomi szószék oldalára, a katolikusoknál az oltár elé, valamint a castrum dolorisra. A halotti címerek elsõdleges funkcióját az elhunyt identifikálása, a gyászoló közönség tájékoztatása és a gyászszertartások színhelyeinek díszítése képezte. Volt azonban más szerepük is, ugyanis a sokszor meglepõen nagy számban készíttetett címereket kiosztották a gyászmenet tagjai között. A nagyobb rangúak, vagy az elhunythoz közelebb állók nagyobb méretû, vagy selyem címert kaptak, az alacsonyabb rangúak viszont kisebb méretû, vagy papírra festett címert vittek. Fontos megjegyezni azonban, hogy a nõk egyáltalán nem kaptak és nem is hordoztak címereket a gyászmenetben.

A szokás eredetét keresve végsõ soron arra gondolhatunk, hogy a középkori lovagot halála után is megillette a familiáris szolgálat, azaz a temetésén felvonultatták fegyvereit és zászlaját is. Noha a szokás túlélte a középkort, így a 17. századi Magyarország vitézi temetéseinél még rendszeresen találkozunk vele, nyilvánvaló, hogy a fegyvereket egyre inkább csak a halotti címerek helyettesítették. Figyelembe kell vennünk a címer szimbólikus jelentését is. A halotti címer az evilági lét, az evilági dicsõség jelképe, amelynek a halál szabott határt, míg a címerekkel együtt hordozott fáklyák és gyertyák az örök világosságot és Krisztust jelképezték, aki meghalva hozta el az embereknek a megváltást, ahogy a gyertya is megsemmisülése során ad világosságot. A szimbólumok tehát a halál két aspektusát helyezték egymás mellé, az élet végét és az örök élet kezdetét. A barokk kor különösen kedvelte az ilyen misztériumjátékokat, noha a középkor szellemétõl sem volt ez idegen.

A díszes epitáfiumcímert szintén meghordozták a gyászmenetben, ahol rendszerint a halott fejénél vitték, majd onnét került a szertartás után a templom falára. Az epitáfiumcímer készíttetése, nemcsak az elhunyt tehetõs voltát feltételezte, de azt is, hogy a halál és a temetés között volt idõ hosszadalmas temetési elõkészületekre. A 17. században még nem volt ritka, hogy a végleges temetést több hónap, vagy akár egy fél év elõkészületi idõ is megelõzte.

Az epitáfiumcímer eredetét abban a középkori gyakorlatban kereshetjük, hogy bizonyos feltételek mellett az elhunyt címeres pajzsát a templom falára függesztették. A nürnbergi Szt. Lõrinc és a Szt. Sebaldus templom falain és oszlopain, pl. ma is számos késõközépkori címerpajzsot láthatunk. Magyarországról Gaissel Henrik soproni patrícius 14. század utolsó harmadából való címeres epitáfiumpajzsát ismerjük. A meglehetõsen szokatlan oválpajzs aligha készült lovagi torna céljára, részben mivel egy polgár címerérõl van szó, másrészt, mert diszfunkcionális módon a pajzson egy kisebb csücskös pajzs mutatja a kecskét ábrázoló címerképet, amit ráadásul sisakdísszel is kiegészítettek. Epitáfiumra utalhat viszont, hogy a címer feketére festett pajzsmezõben helyezkedik el, valamint, hogy a tárgy a 19. század végéig Sopronban, a volt bencés templom nyugati karzatán ábrázolt donátorfigura konzolán függött. Az epitáfium elhelyezését az indokolta, hogy Henrik jelentõs adományt tett a templomnak.

A címer, mint identifikáló jelvény természetes módon és korán szerepet kapott a halotti kultuszban. Elsõdlegesen bizonyára a sírkeresztre függesztették a címerpajzsot. A 14. századtól fogva pedig már olyan sírköveket is ismerünk, ahol a kõre vésték a sírkeresztet a rajta függõ címerpajzzsal, sõt néha más fegyverekkel együtt. Nyilvánvaló, hogy a címerpajzs akkor válhatott önálló tárgyként másodlagos halotti emlékké, ha az elhunytnak nem készült, vagy nem készülhetett templomi síremléke, sírköve. Röviden tehát a címeres halotti pajzs, amelyet egyre gyakrabban felirattal is kiegészítettek helyettesíthette a drága sírkövet.

1. kép

Hunyadi Mátyás halotti pajzsa (1490)

A középkor végére azonban a templom járószintjébe süllyesztett sírköveknek is leáldozott. A reneszánsz korban terjedtek el a fal mellett álló síremlékek, amelyek részben helytakarékosak voltak, másrészt az immár architektonikusan készülõ oltárok formai leképezését jelentették. A falra függesztett epitáfiumokat (epitáfiumcímereket) sem tekinthetjük másnak, mint a fali síremlékek egyszerûbb lebegõ változatainak. (Ellenpéldaként említhetõ, hogy az 1616-ban meghalt Thurzó György nádornak egyaránt készült alakos fali síremléke és díszes epitáfiumcímere is.)

A barokk korral terjedt el a templom járószintje alá süllyesztett családi kripták építésének gyakorlata is, amelyek lefedése csak sima kõlappal történik, azaz nem árulják el a benne nyugvók pontos kilétét. Ez a körülmény szintén az epitáfiumkészítés gyakorlatát segítette elõ.

Az epitáfiumcímerek gyakran magukhoz vonták a temetési menetben, a világi státus jelzésére szintén felvonultatott temetési fegyvereket, trófeumokat, vagy esetleg egyéb jelvényeket is. Más adatok viszont arról szólnak, hogy a zászlók és a fegyverek, a halotti címerekkel együtt elkísérték a koporsót a kriptába is.

A jelenség értelmezését ismét Apor Péter könnyíti meg számunkra. Apor szerint az igazán rangos temetéseknél a temetési menetben felvonultatták az elhunyt két alteregóját, amelyek közül az egyik díszfegyverzetben, felemelt aranyozott zászlóval lovagolt. A zászló egyik oldalán címer a másik oldalán pedig epitáfium volt. A másik hasonmás fekete, vagy rozsdás fegyverzettel és földig hajtott fekete zászlóval lovagolt. A díszlovas zászlaja és fegyverei a templom falára kerültek, ahol a hasonló szerep az epitáfiumcímer mellé rendelte õket, sõt hamarosan a címer kiegészítõjévé is váltak. A gyászlovas fegyvereit viszont (kard, kopja, zászló) összetörték és a sírban a koporsó mellé dobták. Ha az epitáfiumcímer nem készült el a temetésre, úgy a trófeumfegyverek (sisak, vért, buzogány stb.) számára néha külön trófeumállványt készítettek koporsó fölé. Nyilvánvaló, hogy a két lovas egyike az elhunytat élõként, a másik pedig holtként idézte meg a gyásznép számára.

A szokás eredete a középkorba nyúlik vissza. Már Károly Róbert temetésén is szerepeltek alteregók, amelyek azonban díszes fegyverzettel az elhunyt király által az egyháznak, illetve a temetkezési templomnak tett felajánlást vitték. Az obláció ilyen formája Magyarországon vélhetõen az Anjouk által behozott újdonság lehetett. Hans Seybold pfalzi követ beszámolója szerint dengelegi Pongrác János erdélyi vajda 1476. évi temetésén címeres lobogóját megszaggatták, és koporsója elé vetették. Tudjuk azt is, hogy Mátyás király zászlai a székesfehérvári sírja fölött függtek a templom falán. Mátyás temetésérõl egy halotti címer is fennmaradt, amelyet feltételezett társaival együtt valószínûleg meghordoztak a temetési menetben. Feltehetõ az is, hogy nem sírmellékletként, hanem epitáfiumként funkcionált a templomban. Bonfini említi, hogy Mátyás temetésénél 12 bíborba öltözött páncélos lovas a király fegyvereit és gyõzelmi jelvényeit vitte, amelyeket azután a koporsó elé vetettek a mulandó evilági dicsõség jelzésére.

Mindezek a különbözõ eredetû szertartási elemek, a Károly Róbert féle oblátorok, a 15. századból említett a koporsó elé vetett fegyverek és trófeumok, illetve az epitáfium szerepét betöltõ címerek és zászlók legkésõbb a 16. század végére egyetlen szertartásrend elemeivé olvadtak össze. Báthory Kristóf erdélyi vajda 1583. február 13.-i temetésén mindenesetre már két különbözõ szerepû hasonmás vonult fel.

A halotti- és epitáfiumcímerek, noha meglehetõsen konzervatív mûfajról van szó, a megjelenésüket tekintve követték a mindenkori korstílust. A legkorábbi ismert barokk kori tárgyi emlékek a 17. század elejérõl néha még a reneszánszra visszautaló, koszorúval keretezett ovális mezõben mutatják a címert, azaz követik a késõreneszánsz sírkövek mintáit. Jellegzetes az aranybetûs, száraz faággal keretezett ovális körirat, a porc és akantuszdíszes barokkráma alkalmazása, a címertartó, a halottat sirató és a végítélet harsonáit fújó angyalok szerepeltetése. A katonáknál trófeumok is szerepelnek. Az epitáfiumok holt-, saroktereit rendszerint rozetták, vagy más virágok ábrázolása tölti ki.

Korai epitáfiumcímerek maradtak fenn, pl. a kolozsvári Farkas utcai templomban, Árva várában, Nagyszombatban, Csetneken stb. Korai selyem és papír halotti címereket ismerünk, pl. a sárospataki plébániatemplom kriptáinak ásatásából, (1645-55 körül), Kolozsvárról, továbbá a Nemzeti Múzeum Történeti Képcsarnoka is õriz három 17. századi példányt.

A 18. század második fele már a gyászszertartások egyszerûsödését hozta magával. Az epitáfiumcímerek lassan kimentek a divatból, a halotti címerek pedig formailag átalakultak. Az ország keleti felében, de különösen az Erdélyi Nagyfejedelemségben a címert rendszerint egy perspektivikus koporsószerû talapzatra állították, amelynek szemközti rövidebb oldalára került a felirat. Ez a megoldás már lehetõvé teszi a felirat elõnyomtatását is. A század végére az ábrázolás mind egyszerûbb feliratos kartussá alakult, miközben elmaradtak róla a járulékos díszek, a koponyák, a szalagcsokrok, az akantuszok és az angyalok is. Az ország nyugati felében jobban megõrzõdött a felirat ovális elhelyezése, de már nem körirat formájában, hanem két részre bontva. A fölsõ ívre kerültek az elhunyt életére vonatkozó, az alsóra pedig a halálára vonatkozó adatok. A felirat elhelyezésére gyakran feliratszalag szolgált. Fõleg 18. század elsõ felébõl való címerek kompozíciós elrendezése összevethetõ bizonyos metszetportré típusokéval. A címer a barokkrámás vagy ovális feliratkeretben az arckép helyét foglalja el.

2. ábra

A 19. századi címereken már a feliratszalagok is eltûnnek, az íves feliratok kiegyenesednek, végül megszűnik a kettéosztottságuk is. A felirat a címerkép alá kerül. Fontos változás az is hogy a címerfeliratok döntõen latin, esetleg német nyelve, különösen az ország keleti felében egyre inkább magyar nyelvûvé válik. A változás az ország nyugati felében kisebb mértékû. Erdélyben a század elején találkozunk még kartusokkal és klasszicizáló füzérdíszekkel, de végül itt is bekövetkezik a teljes leegyszerûsödés, amit csak néhány historizáló darab tör meg a század végén. Kuriózumnak tekinthetõ, hogy Kolozsváron néhány porcelán epitáfiumcímert is készíttettek. A halotti címerek a 19- 20. századi stílusváltozásokat már alig követték. Leegyszerûsödése mögött, természetesen a gyászszertartások gyökeres átalakulását kell keresnünk.

A halál és a temetés között egyre kevesebb idõ telik el, nincs mód igényesebb temetési kellékeket rendelni, de szükség sincs rá, mivel a temetéseket temetkezési vállalkozók intézik, akiknek a raktáraiban igény szerint ott sorakoznak a megfelelõ kegyeleti segédeszközök. A 19. századra a halotti címerek funkciói közül már csak a tájékoztató és a díszítõ szerep maradt meg.

A halotti címerek rendszerint a család megrendelésére készülnek, és az elhunytat jól ismerõ emberek szeme elé szánják õket, azaz általában megbízható forrásai a heraldikának, a genealógiának, az archontológiának és a falerisztikának.

Kivétel persze akad. Gróf Széchenyi Istvánnak, pl. két különbözõ halotti címere is ismert. Az egyik pontatlanul ábrázolja a címert (a címer galambja babérkoszorú helyett aranygyûrût tart a csõrében), pontatlanul közli Széchenyi születésének napját (szeptember 23.), felsorolja Széchenyi néhány fontos tisztségét, és némi pontatlansággal ábrázolja a rendjeleit is. A másik nem mutatja a rendjeleket, nem sorol fel tisztségeket, viszont pontosan közli címerét, valamint Széchenyi születési idejét is (szeptember 21.). Nyilvánvaló, hogy az elõbbi címer a család ellenõrzése nélkül, az utóbbi pedig az ellenõrzésével született meg. Az adatok hiányából és meglétébõl is következõen az utóbbi címer a sietve végrehajtatott nagycenki temetésre készülhetett. A feltevést igazolja, hogy ez a típus megtalálható a Nagycenki Kastélymúzeumban is. A másik viszont az 1860. IV. 30.-i pesti gyászünnepélyen szerepelhetett, amelyet többek között az Akadémia rendezett Széchenyi tiszteletére.

Baják László