A Magyar kereszténység vonulatában I. Szent István után megjelenik egy nagyon érdekes jellegzetesség és sajátosság, a három királyoknak a kultusza. A Kárpát-medencében annyira virágzik, annyira eleven és annyira átható, hogy egyetlen egy európai, de még Kis-ázsiai ország sem vetekedhet azzal a lendülettel, szellemiséggel, áhítattal,  ahogy Magyarországon a három királyokat tisztelik.

A görög nyelvű evangéliumokban - Máté evangéliumára lehet hivatkozni - ott a mágus szó szerepel. Tehát napkeleti bölcsek akiket mágusoknak hívunk, és igazából csak annyit lehet tudni hogy Ők keletről érkeznek.

Attila király idején, tehát Jézus születése utáni V. század tájékán, a három királyoknak a kultusza elkezd valami határozott formát ölteni. Megjelenek az egyházművészetben, megjelenek egész más területeken is, és elkezdik Őket nevesíteni.

Az öreg királyt Gáspárnak, a középkorút Baltazárnak (Boldizsárnak), az ifjút Melchiornak (Menyhértnek) nevezik. De miért is érdekes ez a mi szempontunkból? Azért, mert Váradon (Nagyvárad - ahol Szent László királyunkat eltemették és őrizték testét a középkorban), Nagy Lajos király és Zsigmond idejében, tehát két lépésben, Szent Lászlónak és a három királyoknak - a Három Magyar Szent Királynak - szobrot állítottak.

Ezek a szobrok (gyalogos és lovas szobrok) olyan lélegzetelállítóak voltak, hogy gyakorlatilag a világtörténelem legnagyobb csodái között tartották számon: 2x-3x nagyobbak voltak, mint egy átlagos emberi méret, színarannyal voltak bevonva és a szemek helyén olyan drágakövek voltak amelyek éjszaka is világítottak.

Szenci Molnár Albert, a zsoltáros, aki Váradon járva látja ezeket a szobrokat leírja, hogy a váradi nép közönségesen a három királyoknak tekintett mágusokat tiszteli a középkori magyar kereszténység Három Magyar Szent Királyt azonosítva a bibliai királyokkal.