Kevés olyan sok színben bemutatott egyéniség tűnik fel a történelemkönyvek lapjain, mint Atilla, a hun király. Személyiségének varázsa olyan erőt képvisel, amely mind a mai napig jelentősen megosztja korának és személyének kutatóit éppen úgy, mint a téma laikus szerelmeseit. Célom, Atillának, mint a XXI. századi magyarság számára jelentős, meghatározó személynek bemutatása, akinek sorsa, tettei, tapintható gondolkodásmódja befolyásolta és befolyásolja nemzetünk mindenkori sorsát.

Hajnal Gyöngyi jelen írásának célja nem más, mint felvetni egy kevéssé számba vett, ám ugyanakkor létjogosultságot önmagának kétség kívül megkívánó szemlélődési módot, amely jelentékenyen támogatja a hun uralkodó misztériumának megfejthetőségét. Ennek bemutatása érdekében előadásom és jegyzetem azokra a feljegyzésekben finoman tapintható közlésekre támaszkodik, amelyeknek tényleges valóját kevéssé szokás figyelembe venni, mivel a kutató az adódó esetek meghatározó számában nehezen vonatkoztat el saját korának értelmezési és észlelési rendszereitől, így félő, hogy vizsgálatait nem a kívánatos mértékben befolyásolja eme emberi állapot. Kiemelten fontos a tényszerűség körülményhalmazait azok eredeti viszonylatában szemlélni, kerülve a történeti időben általában megjelent ok-okozati viszonyok és azok körülményei, mint előzmények és következmények halmazainak indokolatlan keverését.

Ennek hiányában ugyanis hihető értelmezéseket alkothatunk, ám azok miután nélkülözik a valósággal való egyezést, torzzá, a jövő számára lényegileg alkalmazhatatlanná válnak. Miután a tudomány egyik célja a jövő kihívásaira a jelenben, az emberi tapasztalás útján való megismerésben, válaszokat találni, a kérdésfelvetés korántsem felesleges. Jövőnket múltunk valós tapasztalatainak talaján kell felépítenünk, hogy az így létrehozott építmény erős alapozást, időtálló szerkezetet nyerhessen az eljövendő magyarság számára.

Hiszek abban, hogy némi pontosítással tisztázható az a zavar, amely a történelmi Atilla valódi és jelenlegi, általánosan igen félelmetesre festett képe között nyilvánvalóan megvan. Személyes emberi és vezetői példáján keresztül, ugyanis a jelenleg zajló világidőszak alapkérdéseire tekinthetünk rá, azok teljes tisztázottságában és terjedelmében. Ezen felül iránymutatást nyerhetünk az adódó feladatoknak, az Élő Isteni Igazsággal való összehangolt megoldására vonatkozóan is. Ebben, és csakis ebben az esetben lehetünk sikeresek a Kárpát-medencei jövő magyaros megalkotásában.

Az V. század adta történeti környezet hangsúlyai

Atilla megítélésével kapcsolatos sokszínűségnek alap oka az akkori intézményesített hitélet- és világi hatalom belső válsága és az ebből adódó, szinte már tudathasadásos világértékelési modell. Ez ugyanis a teljes megsemmisülés reményveszítettségével, káosz létrejöttéhez vezette el a nyugati világnak meghatározó hatalmi szervezeteit, uralkodó csoportjait és nem kevésbé azokat a társadalmakat, melyek hozzájuk tartoztak. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben egy kiváló képességű, sikeres, egységet teremteni képes, önmaga érdekeit minden körülmények között képviselni tudó hadvezér, politikus és tudós személy, amilyen Atilla is volt, legyőzhetetlen és rettegett képet mutat. Számára a nyugati típusú zavar nem létezik, amely alapvetően előnyt jelent. Mindez elmélyül, hogyha tudjuk, hogy a 418-as béketárgyalásokat követően a tizenkét éves Atillát gyermek fogolyként Honorius császár római udvarába küldték. Cserébe a hunok megkapták Flavius Aetiust a rómaiak által megrendezett fogolycsere keretében.

Valószínűleg Atillát a birodalom udvaraiban, saját szokásaik és hagyományaik alapján és saját fényűző életstílusukban nevelték, abban a reményben, hogy ezeket a dolgokat visszaviszi majd saját nemzetéhez, így növelve majd Róma befolyását. Az ifjú római tartózkodása alatt megpróbált elszökni, de a kísérlet nem sikerült. A birodalom intenzív tanulmányozására fordított a figyelmét, miközben beletörődést a sorsba, amit pillanatnyilag tapasztalnia kellett. Tanulmányozta a római gondolkodásmódot és politikát. Gyakorta kísérte figyelemmel a diplomáciai tanácskozásokat. Tanult a hatalom gyakorlásáról, a protokollról, jószerivel mindenről, amely az államirányítást illeti. Felnőttként ezzel a tudással tért vissza népéhez. Összességében ez a kép, a maga kicsinységét éppen megélő ember, csoport, nép számára, érthető módon félelmet és irigységet szül. A csalódottság élmény, amely a sikertelen átnevelő politika teljes kudarcát jelenti, majdhogynem bevallhatatlan teher a nyugati népek előtt, mivel igazolja az oly nagyon befeketített szkíta népek nem helyes megítélését. A nyugati civilizáció és annak alapeszményei, amelyek mai európai szemléletmódunkat is meghatározzák, már abban az időben tévesnek bizonyultak.

Mind a mai napig lényegét tekintve csupán annyi változott, hogy eltűntek azok az „eszmei tükrök”, azok az Atilla típusú személyek a nagy nyilvánosság szeme elöl, akiknek személyes tükrében ugyanúgy felmutatódnának a rejtett hibák, mint egykoron. Innen még nagyon távol van a valódi lényeg, azaz a személyes fejlődés béli lemaradás kérdésének felvetése és a tényleges emelkedést hozó fejlődés menetrendjének meghatározása. Pontosan tudjuk, hogy milyen nehéz egyről a kettőre jutni! Korábbi korokban sem volt ez másképpen. A félelmet szülni képes nagy fejlődés béli különbség lélektani feldolgozása nagyon nehéz feladat és igen kevés eséllyel kecsegtet a sikeresség irányából.

A IV. és V. században a hírhedt világi erő, azaz a Római Birodalom végóráihoz érkezett. Az általa támogatott és önerejét, befolyását világi szinten növelni kívánó nyugati egyház számára ez létveszélyt jelent1. A birodalom omlásával ugyanis saját világi támasztékát látszik elveszíteni, ami egyet jelent önnön megsemmisülésével is. A hitéleti léptékkel mérve fiatal egyház ekkorra már túl van egy egyházszakadáson, több hatalmi villongáson és eretnekmozgalmi tevékenységen.

A Római Birodalom vezetője, mint világi uralkodó és az őt spirituális vonatkozásban kiegészítő nyugati egyház viszonya egységesen képviseli a világi és spirituális hatalom, azaz a ténylegesen gyakorolható földi hatalom egységét2. Szövetségük kényszerű megbomlásával azonban mindketten bukásra vannak ítélve. Létük megmaradása azon múlik, hogy sikerül-e új, megtartó körülmények közé magukat át helyezni. Ez az új állapot sem nélkülözheti az általános „természeti törvényekhez” való alkalmazkodást. A nyugati egyház számára így két lehetséges út van. Az egyik szerint valóságos szakrális dinasztia mellett támogató egyházzá válni. A másik pedig gyengíteni a meglévő szakrális uralkodók befolyását, időt nyerni, amelyet az újjáalakulásra fordíthat, abban az esetben, hogyha bizonytalan lenne önnön felkészültségében.

Mai szemléletmódunkat jelentős mértékben áthatja az a szemléletmód, amely ezt a válságot szellemi szinten túlélni igyekezett. Nevezetesen a fent említett két kialakulási menetrendből egy kevert elegyet alkotott. Így jöhetett létre, a szónak igen szoros értelmében a Meroving később pedig a Karoling dinasztia3, illetve a kirekesztés elméletrendszere, a bűnbakképzés egy időben. A cél a világ szemében egy átalakulást, reformot végrehajtani, amely tömegeket vonz, amennyiben lehetséges a korábbinál jóval nagyobbat, és egyben jelentős gyengeséget okoz más „rivális”, már működő rendszerekben. Bűnbakká váltak tehát a saját felségterületen, azaz egyházon belüli eretnek mozgalmak és azok vezetői, függetlenül attól, hogy korábban mennyire lettek elismertté4.

Ezzel a nyugati egyház egy sajátos bűnbánatot gyakorolt, amelynek keretében belső egészséges újító minőségek tűntek el, satnyultak el. A növekvő hatalom pedig akkor látszik a legnagyobbnak, adott esetben jóval termékenyebbnek saját tényleges valójánál, hogyha a személy, amely célkeresztbe kerül, kellően ismert és elismert ahhoz, hogy a vele való összefüggésbe keveredés fényt tereljen a feltörekvő felé is. A mellé állás stratégiája ebben az esetben nemigen látszik kifizetődőnek, hisz akár egy atillai minőség szemlélésekor is nyilvánvaló, hogy Atilla fényében mindenkor Atilla maga látszik leginkább.

Ezzel szemben a „fény terelésének” alkalmával láthatóvá válik az is, hogy Atilla kivel küzd. Ez a külső szemlélő számára azt az üzenetet közvetíti, hogy a küzdő felek egymást a harcra megfelelőnek, azaz méltónak találták, így ez a feltörekvő számára önmagában, a végkimeneteltől függetlenül nyereség. A figyelők számára kevésbé látható, és így számukra kevésbé is fontos, hogy vajon a küzdő felek közös megegyezéssel küzdenek-e egymással - hogy kiderüljön azután, hogy melyikük a méltóbb a folytatáshoz -, avagy az egyik csupán kötözködik a másikkal és amaz pedig nem akarja igazán bántani a láthatóan méltatlan ellenfelet. Tudomásul kell tehát vennünk, hogy Atilla személyének negatív megítélése egy roppant tudatos és félelemmel teli hírverés eredménye és lényegét tekintve nélkülözi a tényszerű valóságot.

Arthur és Atilla

A családi kapcsolatok követése az egy emberi életidőt meghaladó, maradandónak szánt értékek védelme, illetve megőrzése köré rendeződik. Az Isten által teremtett embernek joga és felelőssége a szükséges mértékű hatalom gyakorlása, mivel teremtettségében meghalad minden más létezőt a földi világban.

A nemesi családok esetében ez a felelősség még nagyobb, miután népeik létének alapelveit, esszenciáit, legbelső lényegét hordozzák. Saját egyéni mivoltuk tehát teljesen alárendelődik ennek a társadalmi feladatnak. Az egyes családokba született gyermekek felnőttként tovább viszik az elődeik által is hordozott minőségeket. A feladatuk azonban nem csupán a megőrzés, hanem a társadalomban való megújhodás időről-időre való elindítása és figyelemmel tartása. A nemesség feladata tehát az adott népcsoport leszármazásból adódó létfeladatának és a jelen helyzeti világban való megformálódásának egyesítése, azaz a nemzet térben és időben való egyesítése generációról generációra. Az e feladatot vinni hivatott és vinni képes családok azonban nem önkéntes jelentkezés alapján szerveződnek, hanem teremtői kijelölés alapján.

Arthur geneológiája

Arthur leszármazásával kapcsolatban a források nem fogalmaznak egyértelműen. A zavar két okból mindenképpen indokolt. Az egyik, hogy a történeti Arthur király életidejében Brittannia területén valaha volt kisebb királyságok élén több hasonló nevű uralkodó is állt. Ezek személyazonosságának és esetleges egymással való rokoníthatóságának kérdése mind máig megoldatlan feladat. A másik zavaró tényező a kényszeres torzítás a kelta eredetre vonatkozólag, ahol is titkos adatnak számított a királyi ház leszármazása, éppen ezért beszélő nevekkel, vonatkozó elnevezésekkel helyettesítették a családi viszonyokra vonatkozó részeket. Ilyen típusú rejtekezést máshol nem tapasztalhatunk. Példaként említsük meg magát Arthurt és Merlint, akiknek neveiről jelentősen értekezik a szakirodalom, bizonyítva, hogy ezek a szavak vonatkozásokat és nem tényleges névjelölést tartalmaznak5. Nevezetesen, Arthur=Artus(rég.)=Nagy medve, Merlin=Sólyom/Sas csillagképek jelölői. Éppen ezért a geneológia felállításakor számos esetben egészen más neveket találunk.

Hangsúlyozom ennél a pontnál, hogy miután az adott korban a származás bizalmas tudás volt, ezért a vonatkozásokat jelölő nevektől eltérő megjegyzések általában spekuláció eredményei, azaz leginkább találgatások az adott történetíró személyén keresztül! Mindazonáltal a kelta emlékezet szerint, melyekből Geoffrey of Monmouth és John of Glastonbury munkássága is indult, úgy tartja, hogy Arthur anyai ágon Helaius leszármazottja, aki pedig Arimatheai József unkaöccse volt6. Aki Jézus halála után Máriával menekült volna Sarras királyságába, ahol is a Szent Grál őrzésére az ottani királyt/királyokat avatta volna fel.

Tomory Zsuzsa „Az Arthur legendakör magyar kapcsolatai” című munkájában kifejti a „sarras” szó vonatkozásait. Teljesen tisztázva láthatjuk, így a”sáros” (jel: fényes) szón keresztül, hogy a köztudottan az arthuri legendakörben feltűnő Bors lovag - aki magának Arthurnak a fia – Árpád vezér leszármazottjaként, a mai Borsodban található ősi családi fészekben több ízben időzött, mondhatjuk, hogy az arthuri geneológiának a fészkét is itt találjuk meg. Tomory Zsuzsa arra is felhívja a figyelmet, hogy a közelben található Sárospatak, amelynek neve nyilvánvaló egyezést mutat a „Sarras” névvel. A borsi jelenlétre a Kárpát-medence helység és családneveinek máig meglévő nagy száma teljes értékű bizonyítékkal szolgál. Amennyiben némi időegyeztetést hajtunk végre és sorrendbe tesszük az eddig említett történelmi személyek születési dátumait, azt kapjuk, hogy a Bors vitéz által tett látogatások idejében Árpád fejedelem még meg sem született, viszont ősatyja Csaba, illetve Atilla igen.

Atilla geneológiája

Atilla, hun király leszármazási táblája Arthuréhoz hasonló nehézségekkel küszködik. Ám leginkább valószerűnek látszik az a kutatói vélemény, amely a király származását Hunor ősatyához vezeti vissza. Az ok, amely erre a vélekedésre vezetett, nem valamiféle túlzó hazaszeretet, hanem az a tény, hogy olvasva a témában megjelent érvelések idegen nyelvű, illetve magyar anyagainak nagy számát, e módon olyan megoldást kapunk, amely nem arra épül, hogy kizárja a többi lehetségesnek tűnő választ, hanem igyekszik a saját helyességére építeni és számol a többi vélekedés valamilyen féle létjogosultságával. (Kivételt képez itt egy-egy a tényeket teljesen figyelmen kívül hagyó vélekedés!)

A hunori vonal továbbá választ ad Atilla személyiségével kapcsolatban felmerülő még eddig nem, vagy kevéssé tárgyalt, ám fontos motívumokra, amelyek a jelenlegi általános tudományos szemlélődés számára azért tárgyalatlanok, mert előzetes vélekedés alapján kevéssé tűnnek bárki által sikerrel megfejthetőnek.  Sajátosan ilyen Atilla névváltozásainak alakulása. A király nyilvánvaló természetfeletti hatása. Atilla által vezetett seregek egyértelmű fölénye szervezettségben, képzettségben, a stratégia megválasztásában.

Atilla király származása tehát Bendegúzon/Mundzukon keresztül Hunor hercegig követhető. Badiny Jós Ferenc a Jézus király, a pártus herceg című művében részt szentel Mária származásának és ebben a fejezetben megjelenik Arimatheai József alakjai is, akiről a professzor bizonyítja, hogy pártus hercegi család sarja, Máriával együtt.

Azonos személyiségjegyek

Amennyiben nagyító alá tesszük Atillára, a hun uralkodóra és Arthurra, Camelot királyára vonatkozó legkorábbi feljegyzéseket, arra a következtetésre kell jussunk, hogy a két történelmi alak egymással szakasztott megegyező viselkedési típust képvisel. Mindazonáltal az is szembeötlő, hogy mennyire hasonlatos a két alak esemény naptára is. Példaként említsünk meg, hogy mind a kettőjük szigorú és határozott hadvezér, aki eltántoríthatatlan döntéseitől. Saját seregétől legalább akkora fegyelmet követel, mint a meghódított népektől alkalmazkodást. Mindkettő nagy hódító. Eljutnak Rómába és Konstantinápolyba is. Atilla eljut egészes Skóciáig. Alakoskodás, ámítás, szemfényvesztés egyiket sem fogja. Amennyire ismerhető azonos a királyi udvar összetétele. Mindkettőnek kardja sajátos misztikus mezőbe burkolózik. Mindkettő Mars kardja. Az Atilla kard és az Excalibur ugyanazon minőséget képvisel. Mindkét királyi személy híres arról, hogy Isten akaratából cselekszik.

Arthur esetében Sir Thomas Malory legyezi, hogy sírjánál az angol nemesek megegyeznek abban, hogy életében a király Jézus akaratának megfelelően cselekedett és látszólag halott csupán, mivel sírjában pihenve várja az időt, hogy visszatérhessen. Atilla, halála és temetése is hasonlóan misztikus, mint Arthuré. Neve a nyugati világban „Isten ostora”, azaz „Flagellum Dei”. Mindkét uralkodó másodmagával uralkodik.

Nevezetesen Arthur világi uralkodása mellett a spirituális „társuralkodó” Merlin a driuda/sárkánypap, Atilla mellett a spirituális „társuralkodó” Béla. Merlin és Béla is eltűnik az uralkodás egy bizonyos, mindkét szempontból azonos ok-okozati pontjában, hogy az addigi világi uralkodó személyében megjelenhessen a spirituális tényező is. A legendákban Merlin és Béla is dimenziót vált, Merlin a mély meditációt, azaz a látszólagosan halott állapotot választva. Béla egyes források szerint Atilla kezétől, más források szerint pedig idegen kéztől veszíti életét.

A XII. század után azonban Arthur személyiség képe változtatáson ment át. A haszontalan, semmire való, de lovagias, kissé színpadias uralkodó szerepét osztották rá, míg Atilla ugyanekkor végleg megkapta barbár modorát, szentségtelen viselkedését és bárdolatlan attitűdjét. A két személyiség ekkor került eleddig véglegesen egymástól a mai távolságba. Noha meg kell jegyeznünk, hogy kortársak és nagy hódítók voltak mindketten, ám egyetlen egy olyan feljegyzés sem létezik, amely kettejüknek akár csak futó találkozásáról is beszámolna. Olyan pedig egyáltalában nincs, amely esetlegesen a két hadvezér egymás elleni támadását megemlítené. Ez azért is meglepő, mert egy azonos korban élő két ilyen formátumú személyiség nem lehetséges, hogy még csak nem is tudott volna egymás létezéséről!

Amennyiben azonban a két személyiséget egybe gondoljuk, akkor elénk tárul egy igen nagy formátumú, Európa történelmét meghatározó jelentőségű történelmi figura. Személyének félreértelmezése pedig láthatóan komoly és feloldhatatlan ellentétet képez korok, népek, kultúrák, vallások és hitrendszerek között.

Végezetül álljon itt néhány olyan érdekesség, amely kellően elmélyíti az előzőekben leírtakat. Részlet a szerző „Szakrális örökösödés Szent István korában és az asztrálmítoszi tér-idő elmélet” című munkájából (pp. 38-39.):

„..Arthur, Camelot királya a legfőbb szakrális király, kinek hívására minden rokon uralkodó egy zászló alatt egyesül. Lovagjainak legjobbjai az úgynevezett Kerek-asztal köré gyűltek. Mely asztal feleségének, Guiniverenek örökségéből való.

Arthur életének főbb fázisai megegyeznek a mi Atillánkéival és időben is egybe esnek azokkal.

Arthur és Atilla személyének közelítésére már korábban számos külhoni kutató is vállalkozott. Az általuk elért bizonyítások egyértelműen kimutatták kettejük szoros rokonságát, melyet ők leginkább egy unokatestvéri minőségben látnak megtestesülni.

[Különösen gondolatébresztőnek tartom Tomory Zsuzsa, Bunyevác Zsuzsa, Kiss Irén és Tábori László gondolatait a témában!]

Nem sok ilyen jelenséggel találkozunk a történelemben. Amikor mégis, kiderül, hogy egy és ugyanazon személy többféle értelmezésével találkozunk. Az elnevezések, viselt nevek rendre megjelenítenek főbb jellemvonásokat, teljesítendő és az adott személyre jellemző feladatokat stb. Arthur neve eredetileg Artus, amely magyar fordításban „Nagymedvét” jelent. A Nagymedve egy csillagkép neve is az égbolton. Toroczkai-Wigand Ede a következőkben emlékezik meg a csillagkép jelentőségéről:

„..Valahonnét, nemzetünk suttyógyermekkorának homályos idejéből elővilágít a göncöl, göncösszekere, kincső, Nagymedve. ..Őshiedelem szerint a magyarok istenének szekere, ki ezen csillagzatot lakta s villámhordó szekerével végig döbörgött a hadakútján. Táján vala az ég kapuja s a göncöl vállán át lehetett az öregistenhez jutni. Mítoszunk megteremti Göncöl nevű emberét, ki egy későbbi kijövetelkor jött Scythiából és Zoltán fejedelem idejében a szekér rúdját meggörbítette. A csallóköziek szerint a Göncöl híres tátos, ki rejtett dolgokat ismer. ..”(Toroczkai-Wigand Ede: Öreg csillagok; pp.20.)

Arthur Camelot ura. A név, Camelot, magyar fordításában „leszármazási vonalon keresztül érvényesülő”-t (Cam-elúd) jelent. Ez tehát a magyarok Istenének hordozóereje, azaz a leszármazási vonal, az eredet, a népszinten való összetartozás. Európa szerte a szkíta eredetű népek királyi dinasztiái az Árpád-házzal keresték a házasság általi kapcsolati lehetőségeket. Ezzel tudták megerősítettnek saját hatalmuk teremtői jogosultságát. Az arthuri Atilla-trón Camelot-ja, azaz az aranyos falakkal körülvett város, lakhely, a szent kehely lakhelye – az edényé, amelybe Jézus Krisztus urunk vérét fogták fel – térben a Kárpát-medence.

Kelta nyelven a kehely: Koraind. Az erdélyi Korond ma is a fazekas művészetéről nevezetes.

A Kárpátok aranyos falazatával óvott országnyi terület. A kelta „Carpat” szó, „harci szekeret” jelent. A kelta hagyomány szerint a legfőbb teremtő erő harci kocsiján, a Tejúton közlekedik, majd nyilvánul meg a világban. Ezen túl a szó megjelöli azt az embert is, akinek noha megvan a leszármazása, ám földje nincs! Nem azért nincs, mert nem lehetne, hiszen van, ám a hatóköre messze túlmutat saját területein és idején. A legfőbb szakrális király személye ezen égi uralom földi megtestesítője.  ..”

Figyelemfelkelő az a tény is, hogy a legenda szerint Arthur halálakor holló alakját vette volna fel és vár a visszatérésre. Ennek párhuzamaként értékelhetjük a hazai történelem Mátyás királyát, aki ezt a hollót választja jelképéül. A rá vonatkozó mondai hagyományban pedig egy hegy belsejében tetszhalott állapotban vár a király, hogy ideje érkezvén ismét megjelenjen a világban. Mátyás nyíltan vállalta az Atilla örök folytatását, az azzal való teljes körű, ám korának megfelelő azonosulást.

A hagyomány szerint a nagy magyar családok kincstáraiban régebben sok becses és ritka műemléket őriztek, melyeket a tradíció az elődök valamely hősével hozott összeköttetésbe. Ilyen volt az úgynevezett „Attila pajzs” is. Amely legutolsó felbukkanásakor a Rákóczyak tulajdonában volt. A pajzs nem csupán védelmi eszköz, hanem annak az öltözetnek a része is, amely vállaltan megjeleníti viselője egyéni életbéli vállalásait, mivel kiképzése és mintázata ehhez igazodik. Ez az egykori hétköznapi, de hadszíntéri viselet, illetve öltözék jelentősége is. A pajzson ekkor a küzdelemre, az önmegmérettetésre kész személyvédelmező erejét látjuk viszont, amely küzdelem során óvó tényezőként működik. A pajzson is megjelenített holló motívum pedig egy ábrázolásban idézi meg az Arthur-i Atilla hagyaték erejét és állítja működő vértező, védelmező erővé, annak az uralkodónak a hatalmi vállalása közepette, akit a néphagyomány második Atillának nevez.

Zárszó

Atilla és Arthur személyazonosságának erős bizonyítékai nem csak az eltelt ezer esztendő történetírásának visszásságait tárják elénk, hanem azt is, hogy milyen mély és, milyen jelentős ismeretekre tehetünk szert az eredetkutatás még eddig tárgyalatlan területein. A minden bizonnyal valaha jelentős állam férfiú és hadvezér személyiségének e módon való szétbontása nem egyedülálló példa, csupán a legismertebb. Mondhatnánk azt is, hogy Atilla és Arthur esete a tudományos politizálás „Oszd meg és uralkodj!” elve.

/ Hajnal Gyöngyi írása/

  [1] Mint ismeretes a világi hatalom, bármilyen formában tekintve is, két összetevő együttes megléte esetén válik tartóssá. A világi uralkodás, a földhöz, az azon élő néphez, a természeti viszonyokhoz igazodó vonatkozás és a spirituális síkon, azaz az Élő Égi Igazsággal alkotott szerves viszonyban tejesedik ki. Ez utóbbi tartalmazza a rászületettség és az ingyen kegyelmi jogosultságok halmazát. Ez emberi akarattal meg nem változtatható, ám olyan hadászati, politikai, társadalmi, stb. előnyöket jelent, amelyek feleslegessé teszik a szükséges mértéken felüli egymásnak feszülést. Ez a vonatkozás meglétével gátolja az erkölcs nem kívánt kilengéseit, az irányítás negatív, azaz ön- és nemzetromboló hatásainak megvalósulását, a politikai élet egyéni céloknak való alárendelődését, és az általános közélet perspektívájának beszűkülését. A korban, illetve azt jóval megelőzően és még néhány évszázaddal később is alapvető jelentőségű a leírt szempont figyelembe vétele, mint természeti tényé, amely áthághatatlan.

[2] A szakrális királyság, egyáltalán a szakrális hatalomgyakorlásának feltétele ez, amely a hazai hagyományban általában egy személyben, vagy két egymással szorosan együttműködő személy együttes uralkodásakor jön létre, amikor is ezek a személyek közeli rokonok, vagy más vérségi leszármazási alapon is kötődnek egymáshoz a közös korfeladat jelentette sorson kívül. A fent említett esetben ennek egy imitációját látjuk, amely éppen azért mert utánzat, egy fajta sajátos másolata az eredetinek, amelynek képzeletbeli építménye nélkülözi a válós rászületettség és sors szerűség adta alapokat, könnyen omlik és általában véve folyamatos tapasztgatásra is szorul. Ez a tevékenység pedig az aktív cselekvőképes energiák megsemmisítően nagy részét vonja el a szükséges felhasználási területektől.

[3] A Karoling dinasztia önmagában véve is zavaros. Nagy Károly nagyapja Martell Károly, apja Kis Pippin, akiktől a frank királyi széket örökölte 768-ban. Martell Károly úgynevezett majordomus volt a frank birodalomban. Hagyományosan a Meroving dinasztiát tartják az első, mai értelemben vett, francia uralkodócsaládnak, akik természetesen nem kevésbé zavaros eredettel rendelkeznek. Tagjai 476 és 750 között uralkodtak.

Az utolsó időkben az ebből a családból származó királyok bábkirályok voltak, akiket majordomusaik (udvarnokaik) mozgattak és végül buktattak is meg, amikor már nem volt szükség a Merovingok felelősségelhárító szereplésére. Tegyünk egy kis kitérőt a néhány generációval korábbi múltba, hogy kellőképpen átláthassuk a Merovingok végleges eltűnésének okát és a helyébe lépő Karoling-ház életre hívásának magyarázatát. Martell Károly nagyapja I. Pippin (A sorszám itt kizárólag azt jelenti, hogy ő volt az első Pippin nevű családtag, mivel királyi széke nem volt!), aki II. Chlotar Meroving király tanácsnoka és az austrasiai királyi palota majordomusa volt. Leányának és Arnulf metzi püspök fiával kötött házasságából származott II. Pippin, aki 687-től az első frank uralkodó.

Fia többek közt Martell Károly és dédunokája Nagy Károly, aki a Karoling dinasztia ősatyja. II. Pippin személye kiemelten fontos! Könnyű elsiklani felette, mivel a késői leszármazott Nagy Károly sokkal nagyobb hírnévnek örvend. A Karolingok színrelépése, azonban egyedül neki köszönhető, illetve annak az akaratnak, amely belőle frank királyt csinál a semmiből. A Kr.u. VI. század végén a római birodalom megsemmisülésével a megszabadult, eredetileg kelta népcsoportok által lakott területeken, feléledt az igény az ősi keresztényi alapok helyreállítására. Új egyház látszott szerveződni, melynek világi védőbástyái a még életben maradt kelta uralkodóházak tagjai voltak. Látszólagosan uralkodói házuk később a Meroving dinasztiában figyelhető tovább, legalábbis a római egyház egyetértése mellett.

A Merovingok a hétköznapi élet szintjén kezdték egyesíteni a hagyományában, de már szórványban élő kelta néptöredékeket. A mímelt spirituális újjáéledésnek megvoltak a kezdeti sikerei, de miután a Merovingok is egy áldinasztia voltak, néhány emberöltő alatt ez a folyamat elbukott. A római birodalom idején erejét gyűjtögető római egyház úgy tűnt, hogy komoly vetélytársat látott ebben a családban. Figyeljünk fel azonban arra, hogy a korban olyan gyakori életvesztések, eltűnések, tényleges meggyilkoltatások nemigen érték el ezt a családot. Pedig ez a kifelé mutatott képhez társítható, szakrális családok esetében egyre nagyobb méreteket öltött, egészen addig, míg Szent István korára általánossá vált. A Pápaság világi stabilizáló erő nélkül, amelyet a Római Birodalom urai jelenthettek, nem is vállalkozhatott arra, hogy felvegye a versenyt régi-új ellenfeleivel, a szakrális királyokkal.

A „Meroving ötlet” azonban nem volt sikeres, mert a szakrális uralkodóházak – átlátván a szitán  –  nem közeledtek lényegi szinten és így a beágyazni kívánt frank család, megsemmisítésre ítéltetett. A pápa kitalált hát magának egy új dinasztiát, amely erővel átveszi a Merovingok világi erőinek örökét. A hagyaték jobbára a földre korlátozódott, hiszen akié az ország, azé a hatalom világi és spirituális értelemben egyaránt. A Meroving uralkodók elfogadták a pápának azt a kérését, hogy hívja életre az úgynevezett majordomus-i feladatkört. A majordomusok, azaz az udvarnagyok tanácsadói, jószágigazgatói feladatokat, jogkört is kaptak idővel. Így lehetett, hogy a Meroving dinasztia utolsó idejében javarészt az ő hatásuk érvényesült, mint feltétel, a pápa megbékítését és a római egyház megújhodását biztosítandóan.

Az egyház terve a hatalomba való beletanulás helyett a hatalom erőszakos átvétele volt. II. Pippin származása révén és személyiségében is a legalkalmasabbnak bizonyult a terv véghez vitelére. Képzést nagyapjától Arnulftól kapott, aki a pápa bizalmasaként tevékenykedett és hitte, hogy tettei a jövő „egészségesebb” kereszténységét szolgálják. Felnőttként, Pippin a megmaradt római politikai befolyása révén, cseppnyi katonai segítséggel trónra került és ettől a pillanattól hivatalosan is felesküdött védője a római egyháznak. Ezt utódai sem felejtették el megerősíteni. Nagy Károly édesapja, Kis Pippin is így tett. Amíg a pápa térítőivel tartott hadjáratot szerte Európában, addig Pippin katonái segítségével szerzett érvényt a „szent fejlődésnek”, ahol a pápa nem járt sikerrel.

Nem meglepő tehát, hogy amikor a pápa német-római császári koronát első ízben szerette volna egy világi uralkodó fejére helyezni, akkor a már jól bevált uralkodócsaládra esett az egyhangú választás. A pápa kifejezésre juttatta, hogy Pippin Isten kegyelméből uralkodik, ezen oknál fogva neki és családjának örökletessé tette keresztény monarchiáját. Természetesen elvárta ezek után a mindenkori pápa, hogy a hivatalosan szakrális dinasztiának titulált család folyamatosan katonai segítséget nyújtson. Pippin ezt követően, kolostorba záratta az utolsó Meroving királyt és a helyébe ült. Hatalmát a római egyház tette fedhetetlenné. Kialakult a római típusú új vallási egység és mellé a politikai egyetemesség. (Hajnal Gyöngyi: Adatok a magyar szakrális örökség felderítéséhez)

[4] Itt első sorban pelagianizmusra, illetve Pelagiusra magára igyekszem célozni, aki 400.411-ig Rómában majd Észak-Afrikában tanít a nyugati egyház erős támogatásával. Tanításaiban előtérbe hozza az Ember és Isten között szükséges egyenes kapcsolatot és ennek megteremtéséhez és gondozásához alkalmazza a z egyházat, ahhoz az intézmény az a biztonságos közeg, amelyet a Teremtő és Teremtménye földi találkozáspontja jellemez. Fontos tudni, hogy Pelagius ír szerzetes, aki eredetileg nem tagja a nyugati egyháznak, hanem a szkíta alapú kelta egyház szerzetese és a megváltó utat hirdetni érkezik Rómába!

Vele szemben állítja az egyház, amikor hatása veszélyesen széles körben látszik terjedni, az azóta híres és nagy becsben tartott Szent Ágostont, aki saját hitéletbéli vívódási emberi rendezése előtt lesz tagja a nyugati egyháznak és szinte már önigazoló vehemenciával lát neki, minden a nyugati típusú kereszténységtől különböző gondolatnak, csoportnak, érv rendszernek a felszámolásához. Rendkívüli szónoki képességei és nagy hatást gyakorló személyisége hamar népszerűvé tette a helyzetet nem ismerők számára. Tanításában általában a fizikai valóság és a spirituális sík erős kettéválasztására épít. Amennyire haraggal volt korai éveiben a hittel szemben, az egyház kebelén annyira haraggal volt a test és az érzékek irányában. Láthatóan csapongó személye erőteljes, de nem kiteljesedett személyiségre vall.

[5] A nevek használatban megjelölik az illető személy azonosságát emberi sorsával, feladatával és társadalmi alkalmasságával kapcsolatban. A „vonatkozó nevek” (Saját szóhasználatom!), pedig egy álarcként tanúskodnak ugyanerről, ám a kozmológia és a szerves műveltség szempontjai alapján. Fontos e két féle névalkotás módot elkülönítenünk, hogy a zavar tisztázásra kerülhessen. Tudjuk, hogy a szkíta utód népeknél az erőszakos nyelvcserék a X. századra általánossá váltak, így lettek a lengyelek szlávok, ugyanúgy a bolgárok is.

A nemzeti hagyaték megtartásában a szerves műveltség és annak nyelvezete menekülési utat jelentett, mivel a hódítani akaró indo-európai népek gondolkodásmódja a megértés és átlátás szintjén nem képes azt teljes egészében befogadni. Ez a műveltség ugyanis, mint arra sokan rámutattak már hangsúlyosan nyelv és leszármazás specifikus. Megfelelő védelmet jelent tehát az ezen a nyelven való rejtjelhasználat, mivel bizonyos, hogy csakis az értheti, aki arra születetten alkalmas és saját magát is azzá tette egyéni életében.

[6] Mindazonáltal a Kerek Asztal körül Arimatheai Józsefnek más leszármazottjai is ültek, nevezetesen Galahad és Lancelot lovagok, akiknek a genetikai leszármazása éppen ugyanolyan erős, mint a királyé, hiszen unokatestvérek lennének. Merlin pedig Arthur atyai nagybátyja.