Csillagászati magasságokban, határtalan szeretettel a szemében, a leendõ világunk közepén, a szeplõtlen Semlegességében élt a Nagy Egy, a TEREMTÕ-ÚRMAMA a Minden felett, s alatta nyugodott a Csend. Leírhatatlan, kifejezhetetlen és elérhetetlen hatalmasságnak hittük. Benne élt a Szellem, a Lélek és az Erõ.

Mozdulatlanságában gyûjtötte magába a fényt és hordozta a szíve alatt a belõle gyarapodó gyermekét, az õsanyagot, s benne a megszületendõ új élet ígéretét. Mikor eljött az ideje, mint a földi asszonyok, megszülte a magába szívott õsanyagból az új világot (a csillagászati õsrobbanás elve), s az õsvízben az élet ígéretét. Miként a földi leányokat a szülésük után már asszonyoknak nevezik, nevezzük mi is az anyagi világunkat megszülõ Úrmamánkat a nagy jelzõ mellett: NAGYBOLDOGASSZONYNAK, akit miként õseinktõl tudjuk, a magyarok Istenanyjának is hívnak.

Nagyboldogasszony anyánk a legteljesebb boldogságában és határtalan bizodalmával szüli meg az új anyagi világunkat, benne elsõk között az egyszülött fiát, a Napot, és az életet megteremtõ isteni õserõvel látja el. Majd az Istenfia segítõjének két testvérét, a hozzája tartozó Világosságot és Sötétséget – Úrmama leányaiként nevezzük õket megkülönböztetve Kis-, vagy egyszerûen csak Boldogasszonynak –, meg a Holdat, valamint a többi égitesteket és csillagokat. Így lett nekünk a Nap égitest a Napistenünk (piros vagy a vörös jelképpel, a nemzeti zászlónk felsõ színe), az ÚR ISTEN, a kezdet, akinek a teremtõ erejét: a meleget, a világosságot és a jókedvét a sugárzó fényébe, a napsütésbe helyezte.

Feleségéül adja mellé a Holdat, mint Holdistennõt, aki Szín (Ezüst) Istennõként is, a magyarok címerének négy ezüst sávját és a magyarok zászlajának fehér színét is megjeleníti. Azzal, hogy az így megteremtett Istenpárosnak, együtt a világ ciklikusságával immár semmi se hiányozzék az élet megteremtéséhez. Legyen úgy – mondotta: miképpen a Mennyben, azonképpen lent a Földön is.

De még mielõtt mindenkihez elérkezne az alább mesélendõ Világtanító, az emberiség tanítómestere, hogy mindenki kérdésére feleletet adjon, elõlegezzük meg az alábbi magyarázatunkat. A Napisten és a Holdistennõ házasságát ne úgy értsük, mint egy „illetlen” emberi testvérházasságot, hanem úgy, miként a Nagyboldogasszony anyánk megszüli az anyagi világgal az összes égitestét, és amelyek mind teljesen azonos anyagból állanak, ezért csak mondailag édestestvérei egymásnak, legyenek azok: a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok, és akár irdatlan millió fényévekre is távol egymástól. Tekintsük Õket egy mennyei, vagyis a földi élet megteremtésére esküdött házaspárnak. De ugyanígy az úrnépek között is, a legerõsebb összetartozás érdekében élt ez az isteni hagyomány, miszerint a nemzetségeik minden tagját a testvérüknek tartották, és testvérnek szólítottuk egymást. Csak azok, akik rossz szándékkal fordították le az õseink írásemlékeit, értették félre, hogy egyik-másik õsünk a testvéréhez ment volna férjhez, vagy fordítva. Ezért sohasem édestestvéreket kell értenünk az õseink testvérházasságán, hanem csak a nemzetségük egy testvérét, legyen az akár a legtávolibb tagja is.

Az egyetemes világteremtés magyar mondája elsõ fázisának feltáró leírását, folytassuk most Wass Albertnek a Teremtés története soraival: „Magosan fönt, az ég kékjén is túl, napsugár-sátrából igazgatta Úr-Isten a világot, két édes testvérével, a napsugárba öltözött BOLDOGASSZONNYAL és az éjszaka sötétjébe öltözött ÖRDÖNGASSZONNYAL együtt. Mikor a földi élet teremtésére került a sor, a sivár pusztaság szépítését két testvérére bízta az ÚR. 

Boldogasszony kioldotta hajának hét aranyos tincsét, s ahol megérintette velõk a földet, hét hatalmas folyó támadt ott nyomban. Ugyanakkor Ördöngasszony is megérintette hajával a földet, de az érintése nyomán ingoványos mocsarak keletkeztek. Míg Boldogasszony megteremtette a szorgalmas és hasznos méhecskét, azalatt Ördöngasszony rászabadította a földre a mérges, bár nem haszontalan darazsat. Boldogasszony beültette a Földet, jó gyümölcsöt termõ fákkal és bokrokkal, hasznos növényekkel, jóízû gombákkal, de alig végzett vele, Ördöngasszony nyomban odaültette közéjük a mérges gombákat, mérges gyomokat és mérges gyümölcsöket termõ fákat és bokrokat.

Mikor Úr Isten meglátta, hogy mit cselekedett Ördöngasszony, eltiltotta a teremtés további munkájától. Haragjában Ördöngasszony leereszkedett a tenger fenekére, hogy onnan hozzon föl szájában agyagot, amibõl megalkothatná saját szobrát a földön. De abban a szempillantásban, amikor szájában az agyaggal felszínre bukkant, odafönt a nap-sátrában Úr-Isten parancsot adott, hogy minden, ami a földön van, növekedni kezdjen, így aztán Ördöngasszony szájában nagy hirtelen elkezdett növekedni az agyag is, de olyan gyorsan, hogy majdnem megfulladt tõle szegény feje. Szép arca eltorzult és majdnem feketévé kékült a kíntól. De utolsó pillanatban még ki tudta köpni szájából az agyagot, s ahol földre esett az Ördöngasszony szájából kiköpött agyag, ott azon nyomban csúnya, sziklás hegyekké változott. Mert mindaddig szép lapos volt ám a föld felszíne, akár Úr Isten tenyere, így keletkeztek rajta a hegyek, ahol lábát töri a ló, szakadékba zuhan a birka, és vadállatok leselkednek a legelészõ jószágra.

Úr Isten úgy megharagudott ettõl, hogy arany kopjájával mély likat ütött a föld felszínén, s annak mélységes mélyére számûzte gonosz testvérét, Ördöngöt.

Miután a Föld így szépen elkészült volt, Úr Isten fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot önmagából, a Napból. Ebbõl formálta az elsõ embert és az elsõ asszonyt”, hogy a továbbiakban már a Földön is a természetes módon, heteroszexuálisan folyhasson a teremtés maga. „S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebbõl a törmelékbõl teremtette meg az ember és az asszony két hûséges szolgáját: a lovat és a kutyát.”

S mondá Úr Isten:

– Legyen a ti és gyermekeitek hazája a Mennyek példáján ez a földi paradicsom, a NAGY-ÉDEN, mely az emberiség bölcsõjétõl, a Fehér-Nílus forrásvidékétõl tart egészen a Tigris-folyóig és az Ararát-hegységig bezárólag.

Folytatva Wass Albert sorait: „Egy reggel az elsõ asszony szépséges aranyvirágot (mint az egyiptomi lótuszvirág mondában) talált a sátra elõtt. Fölvette, kendõjébe takarta, és vitte nagy örömmel, hogy megmutassa az urának. Ahogy az ember és az asszony együtt kibontották a kendõt, az aranyvirág helyett egy szép kis fiúgyermeket találtak benne, aki rájok mosolygott kedvesen s az asszonynak azt mondta „édesanyám", az embernek pedig azt, hogy „édesapám”.

Az Úr Isten elhatározta, hogy az általa teremtett elsõ ember neve Világtanító legyen s mesterségévé tette, hogy tanítómesterévé váljon az emberiségnek, a kezdet kezdetétõl mind a világ végezetéig”. S feleségeként az elsõ asszony, pedig legyen az emberiség megtartója. „Világtanító hozzá is fogott nyomban a munkához, és megtanította” az utánuk született leányaikat és fiaikat, õk aztán a gyermekeiket, „hogy miképpen készítsenek maguknak íjat, halfogó hálót”, megtanította õket az állattartás sokféle titkára, majd hogyan építsenek házat a családjuknak, „de legfõképpen pedig arra, hogy miképpen engedelmeskedjenek a Teremtõ törvényeinek”. Nagyon ügyelt arra is, hogy amint megtanított egy férfit a haza védelmére, s egy anyát a gyermeke anyanyelvi és hazaszeretetû nevelésére, a továbbiakban már a szülõik tanítsák meg a gyermekeiket az életre, hogy sohase kelljen más idegen tanítók hamis eszméitõl megfertõzõdniük lelkükben, mint napjainkban.

„Amikor Úr-Isten látta, hogy Világtanító irányítása alatt minden rendben haladt a maga kitûzött útján, este visszatért napsugár-sátrába aludni, s rábízta az embert saját erejére és leleményességére.”

De még mielõtt aludni tért volna, megerõsítette, hogy Isteni-szövetséget kíván kötni az Ég és a Föld között, az õ Választottaival. A választottak azzal köszönték meg Úr-Istenük szeretetét, az õskoruk aranykornak is nevezett gond nélküli életét, hogy sokat táncoltak és nevettek, bõséggel és vidámsággal köszöntötték ünnepeiken Teremtõiket, jókedvben és igazságban hosszú életkort élve meg. Ha pontosabban szeretnénk kifejezni az „õ választottai” megfogalmazásunkat, akkor inkább fordítva kell gondolni az eseményre, miszerint az úrnépeink választották ki maguknak a Nap és a Hold égitesteket az isteneikként. Tudniillik megtehették, mert olyan jó volt hozzájuk a Napistenük és a Holdistennõjük, mint a jó-édesszüleik, hogy eszükbe sem jutott másokat választani.

Ismét Vass Alberttõl: „Hogy még gazdagabbá tegye az ember számára a földet, Világtanító lehozta az égi mezõkrõl a tündéreket meg a törpéket, azok pedig magukkal hozták saját kincseiket: éneklõ madarakat, pillangókat, illatozó, színes virágokat, szitakötõket és csigákat és mindenféle egyéb holmit.

Mélyen lent, a föld alatt, ahova Úr-Isten haragja számûzte volt, Ördöngasszony megszülte gonosz leányát, Kincset. Kincs hamarosan csábítani kezdte a föld felszínén élõ embereket a maga rejtett aranyával, ezüstjével, drágaköveivel és vakon engedve a csábításnak az emberek elkezdtek bányákat ásni a föld mélye felé, hogy megleljék a sötét sziklaüregeket, ahova Kincs rejtette el a maga földalatti ajándékait. De ahogy ezeket a sötét üregeket rendre feltárták, az arannyal, ezüsttel és drágakövekkel együtt Ördöng gonosz lidércei is sorra kiszabadultak a föld alól, és terjeszteni kezdték az emberek között a betegségeket, viszálykodásokat és rászabadították az emberre Ördöng bûneit, a gyilkolást, lopást, hazudozást s végül a legnagyobb Gonoszt is: a háborút.”

Ezért ne felejtsük el itt megemlíteni, hogy azok az emberek, akik a Kincs birtokába jutottak, és féltek attól nehogy elvegyék azt tõlük, fegyverkezésbe kezdtek. Egyre õrültebb és õrültebb gyilkoló eszközöket készítettek, és ha már készen volt, akkor mit súgott nekik a Háború Istene? Használjátok fel azokat a békés emberek kirablására és elpusztítására. Bizony fel is használták az úrnépek ellen, de sajnos kiváltották a megtámadottakból is a védelmi fegyverkezést. Beindult a fegyverkezési verseny, amivel teljesen tönkreteszik Úr-Isten eddigi munkáját, teljes környezeti katasztrófába hajszolva az emberiséget.

„Úgy megrontották ezek a földi életet, úgy megtöltötték gyûlölettel, hogy Boldogasszony éjjel-nappal sírt odafent az égben s könnyei megtöltötték sóval a tengereket.”

Hasztalan igyekezett Világtanító és az apostolai, a Mágusok tanítani a felszaporodó emberiséget, hogy miképpen legyenek jók, szeretõ szívûek, becsületesek és boldogok, már egyre kevesebben hallgattak reá. Akik még igen, ezek voltak a Választottak: a magyarul beszélõ úrnépek, akik a Boldogasszony teremtette hét bõvizû és széles folyók mentén letelepedve házakban laktak, eleinte gyûjtögetésbõl és halászatból, majd sokasodva a Földön már a munkakultúrájukkal földmûvelésbõl, s mellékesen a szabad mezõiken helyhez kötött nagy- és kisállattartásból éltek. „Éjszaka fölnéztek a csillagos égre, és tudták, hogy ott fönt a magasban valahol Úr-Isten vigyázza a világot, Igazsággal a jobb kezében és Szeretettel a balban.”

Tiszta éjszakákon látták ragyogni odafent a Hét Küszöböt (hét bolygó), mely az Úr házához vezet. Látták a csillogó Küszöb-õrét (Hydra csillagkép = Északi Vízikígyó), s az Úr sátra körül a csillogó Szérûskertet, ahol Kaszás (Orion, régebben Scytus = Szkíta, Ozírisz = Menróth vagy Nimród) aratta a csillag-gabonát, míg mögötte asszonya, Sánta Kata (Canis Major, a Nagy Kutya csillagkép a Szíriusz csillaggal) cipelte a kosarat.

Láthatták az égi családok útját, a Tejutat, mely csak a háborúk korától vált a Hadak Útjává, – folytatva Wass Albert befejezõ soraival:

„melyen égbe lovagolnak a hõsi halottak, s a Nagy Göncöl szekerét, melyen olykor-olykor Úr-Isten maga szekerezte be az égi mezõket. Ilyenkor dörögtek a szekér kerekei odafönt, és amikor a lovak patkója csillagot ért, villám szikrázott keresztül az ég boltozatán. Olykor megharagudván Ördöng gonoszságain, Isten-nyilát hajított alá az Úr a földre. Máskor meg csillagba ütközött az égi szekér kereke, s a szekér derekából aláhullott hatalmas dördüléssel egy-egy Mennykõ.

Békés, szelíd nyári éjszakákon Boldogasszony alászállott a földre a maga saját szekerén, a Kis Göncölön, s hozott az emberiség számára gyógyító növényeket és jó gondolatokat.”

Mindhiába, mert az emberek egyre szófogadatlanabbá válása után, a világtanítónk kénytelen feladni a mesterségét és bujdosásba menni, miután a Föld népeinek egy része a Kincs bûvöletében, legelõrõl legelõre vándorló, pogány és nomád pásztornépekké válva, elhagyták Úr Isten népét, megteremtették maguknak a Háború Istenét, és hatalmat adtak a kezébe. E hatalommal aztán képesek voltak az Úr Istennel, a Napistennel is dacolni, és rá-rátörni a békés Úrnépekre. S az így szétvált két embertípus, az úrnépek és a szemiták, a háborúkkal elkezdték irtani egymást. Ha az Úr Isten nagy nehezen békét kötött közöttük, akkor jött a Háború Istene és kirobbantott egy másikat, és ez így megy immár ötezer éve.

„Senki sem tudja, hogy hol rejtõzködik Világtanító. Senki, kivéve a legöregebb pásztor, a táltos maga. Õ az egyetlen titoktudó, s amikor õ eltávozik a földi életbõl, utolsó leheletével megsúgja utódjának a titkot, így aztán nemzedékrõl nemzedékre száll a titok tudása, hogy az emberiség egyetlen reménye soha el ne vesszen.

Magányos éjszakán, kint a végtelen pusztán egy öreg pásztor megsúgta nekem is a szent titkot. A búvóhely, ahol Világtanítónk, a nagy tanítómester várakozik türelemmel, amíg az emberiség megleli végre a hozzá vezetõ utat, ez a titokzatos búvóhely nem egyéb, mint az emberi szív maga”. De amíg végleg visszajöhet közénk, addig még nagyon sok szenvedésben lesz része Úr Isten választott népének, az Úrnépeknek.

Vaskút, 2010-01-31.