A primitív természetimádó ember hagyatékát nemcsak együtt élve, hanem összekapcsolódva is találjuk ama helyi közösségek leplezetlen imádatával, amelyekbe a születő civilizáció beleépült.

Egyiptomban például megtalálják a Nap, a Gabona és a Nílus imádását a tartományok önistenítése mellett. Sumérban és Akkádban Tammuz és Istár kultusza együtt élt a városállamok önimádatával. Kínában az évenkénti földművelési liturgia beágyazódott a konfuciánus klasszikusokba és egy földművelés-rítus, amelyben a fejedelem az Éggel tanácskozik bizalmasan és az új mezőgazdasági év első barázdáját szántja, együtt él a szembenálló államok, majd az őket felváltó összbirodalom önimádatával. Kánaánban a termékenységi istenek, a baálok és asturték imádása, valamint a földművelési rítusok, a Pentateuchusba beágyazódva, együtt éltek a városállamok és tartományok önimádatával. Hellasban - például Athénben - az évenkénti mezőgazdasági ünnepek - Thesmopheria, Anthesteria, Dionysia - együtt éltek a helyi városállamok önimádatával, amit Athénben Athéné istennőbe vetítettek ki.

Ebben a fokozatos, békés és nem érzékelhető vallási forradalomban az új vallás nemcsak rátelepedett a régire, hanem sok esetben valósággal mozgósította az ősi természetisteneket, hogy a helyi kollektív emberi hatalom imádásának képviselőként szerepeljenek. Igaz, voltak a helyi közösségeknek olyan istenítései is - például Assur és Romulus - amelyben a közösségisten viselte a közösség nevét, és feltehetőleg előzőleg sohasem volt egyéb feladata, csakis azért jött létre, hogy eljátssza kifejezetten politikai szerepét. Úgy látszik azonban, hogy az ilyen mesterségesen létrehozott közösségisten kivételes eset volt. A történeti helyi közösségistenek legtöbbje olyan ismertetőjegyeket mutat fel, amelyek szerint már természetistenként léteztek, mielőtt azt a mellékszerepet kapták volna, hog emberi közösséget képviseljenek istenként.

Athéné Attikában továbbra is az olajtermelés patrónája maradt, miután Athéna Polias-szá változott át - az ő nevét viselő helyi emberi közösség megistenülésévé (mert az Athén és az athéni Athéné nevéből származnak, nem pedig az istennőt nevezték el róluk). Jahve, a közte és Izrael között a Sinai hegyen kötött szerződés hagyományos leírásának tanúsága szerint vulkán- vagy viharisten lehetett, mielőtt a nomád törzsszövetség hadiistenévé választotta volna. Amon-Re, aki Theba, következésképp egy egyiptomi összbirodalom istenítésévé vált, Re napisten kombinációja Amon-nal (az élet lehelete), akinek nemzőerejét kosként szimbolizálták saját arcképén.

Az azokat a tartományokat képviselő istenek, amely tartományokból az Egyesített Egyiptomi Királyság és az Egyiptomi Birodalom folyamatosan kiépült, úgy tűnik, eredetileg totemek voltak, a természet olyan jellegzetességeit képviselve, amelyekből imádóik egykor megélhetésük szempontjából függtek. Az a tény, hogy a természetistenek egyúttal közösségistenek is voltak, imádóik helyzetét könnyítette meg, annak biztosításával, hogy természet és társadalom harmonikusan együttműködhetnek. Úgy látszik, ennek a harmóniának a biztosítása volt Egyiptomban és Sumérban a vallási intézmények és szertartások fő célja, két olyan első nemzedékű civilizációban, amelyek még leginkább ismertek előttünk.

Az a folyamat, amelynek során a helyi közösségimádat rátelepszik egy, már előzőleg meglévő vallásra, a különböző nemzedékek civilizációinak történetében különböző lehet, de egy szerencsétlen következménye azonos. A helyi közösségimádat győzelme minden esetben nagy rombolást vitt végbe. A vallási forradalom két, egymással ütköző eleme közül az ősibben, amelyben az alárendelt helyzetbe kerülő vallás az ősi természetimádás valamelyik formája volt, a helyi közösségimádat győzelmének káros hatása abban nyilvánult meg, hogy a politheizmusnak romboló hatású robbantóerőt kölcsönzött.

A természetimádás ex hypothesi politheista vallás, hiszen az ember a természetet annyiban imádta, amennyiben az még kifürkészhetetlen maradt számára, ilyen pedig addig volt, amíg fel nem fedezte alapvető egységét, egyszerűségét és szabályszerűségét felületi sokfélesége, bonyolultsága és szeszélyessége mögött. Ámde egy földművelő társadalomban a természet politheista imádása nem kényszeríti a különböző természetistenek tisztelőit harcba egymással. Az igaz, hogy testvérgyilkos harc adódik a gabonát adó természetet imádó földműves Káin, a nyájakat szülő természetet imádó pásztor, Ábel, valamint a vadat ajándékozó természetet imádó vadász, Nimród között.

Az ilyesféle hadviselésnek újabbkori eseteit mutatja az, ahogyan a muszkák bekerítették az eurázsiai nomádokat, valamint a letelepült civilizációjú mandzsu harcosokat a keresztény időszámítás nyolcadik századában, vagy ahogyan az észak-amerikai farmerek viseltek irtóháborút a tizenkilencedik században az indián vadászok és a texasi marhatenyésztők ellen. Mégis ez a harc a természetimádók között, amit a természet ember iránti bőkezűségének különböző jellege határoz meg, csak kisebb jelentőségű az emberiség történetében a civilizáció fejlődése során. Ez azért van, mert egyetlen civilizáció sem él meg pusztán vadászatból, csak egyetlen egy állattenyésztésből, a többi mind viszont földművelésből. Egy földműves társadalomban pedig nem kikerülhetetlen a harc az olajistennő, a gabonaistennő és a boristen imádói között. Ugyanaz a gazda imádhatja mindhárom földművelési istenséget, mivel mindhárom terményt akarja termelni.

Nincs kikerülhetetlen küzdelem a különböző helyi közösségekben élő emberek között sem, akik ugyanazokat a földművelési isteneket imádják. A különbözőség ellenére is, közös földművelő vallásuk összekötőkapocs közöttük. Jóllehet, a termények fajtája és a talajból történő kicsalogatásuk módja helyenként különböző a helyi talaj és az éghajlati különbségek szerint, mégis mindenütt azonos az évenkénti remény és aggodalom élménye, ami a gazda tevékenységét kíséri. Ez a tevékenység egyrészt egy istenség tiszteletéből, másrészt egy növényfajta termeléséből áll, hiszen a Homo Agricola sikere csak részben függ a gazda munkájától, a többiben a természet titokzatos közreműködésétől. Az ilyesféle közös tapasztalatokra felelő közös vallás egyesíti mindenütt Démétér és Dionysius tisztelőit. Egy mexikói paraszt otthonosan érezhetné magát egy attikai gabonaisten ünnepén, míg egy attikai paraszt valamelyik mexikói kukoricaisten ünnepén, és egyikük sem érezné magát idegennek a világ rizsevő felében, ahol pedig a búzakenyerek és a kukoricalepények ismeretlenek.

Akkor kezd a politheizmus sajnálatos módon új és veszedelmes társadalmi következményeket létrehozni, amikor uralma a természetimádás birodalmából az emberimádás birodalmának egy tartománya felé fordul, ahol az imádás tárgya egy helyi kollektív emberi hatalom.

Az istenített helyi közösségek kultuszai elkerülhetetlenül háborúba sodorják imádóikat egymással. Amíg Démétér, közös Földanyánk, ugyanaz az istennő Attikában és Lakoniában, addig Athén Athéna Polias-a és Spárta Athana Chalcioecus-a, akik az említett két városközösség megfelelő istenítései, arra predestináltak, hogy egymással versengő istenségek legyenek, azonos nevük ellenére is. A természetimádás egyesíteni igyekszik a különböző helyi közösségek tagjait, mivel nem önközpontú. Egy olyan hatalom imádása ez, amelynek jelenlétében minden emberi lény azonos tapasztalatot él meg, saját emberi gyengeségének tudatosulását. A helyi közösségek imádása viszont a különböző közösségek tagjait egyenetlenkedésekbe hajlamos sodorni, mivel ez a vallás az önközpontúság kifejeződése, az önközpontosulás pedig minden viszály forrása, továbbá a kollektív ego veszélyesebb imádási tárgy, mint az individuális ego.

A kollektív ego veszedelmesebb, mivel erősebb, démonibb, és alkalmatlansága a tiszteletre kevésbé nyilvánvaló. A kollektív ego imádói mindegyikének csekély egyéni erejét a Leviáthán kollektív erejébe egyesíti. Ez a kollektív hatalom a tudatalatti szenvedélyek kénye-kedvének kitett, mivel kikerült az értelem és akarat ellenőrzése alól, ami bizonyos korlátok közé szorította az individuális egót. És egy bűnös magatartást, amit egy egyéni vádlottban a lelkiismeret habozás nélkül tudott elítélni, megbocsátanak akkor, ha azon áthatolt a Leviáthán az illúzióval, hogy az egyes szám első személy felmentetik az önközpontúságból azzal, hogy egyes számból többes számba helyezzük.

Ez persze éppen ellenkezője az igazságnak, mert ha egy egyed önközpontúságát egy közösségre vetíti ki, kisebb bűntudattal lesz képes egoizmusát szélesebb körű szörnyűségre kiterjeszteni. ,,Hazafiasság az utolsó menedéke egy gazembernek'' (Dr. Johnson 1775. ápr. 7. Boswells Life). A bizottságok névtelensége pedig még a tömeg dühöngésénél is ékesszólóbban bizonyítja, hogy kollektív tevékenységekben az ego olyan mélységekbe tud bukni, amelyektől ment marad, ha egyéni felelősségére cselekszik.

A háború, ahová a helyi hatalom imádása vezet, élet-halál harccá mérgesedhet előbb-utóbb. Ez az önmagára hozott ítélet viszont alattomos, mivel ennek a vallásnak végletesen végzetes hatásai csak lassan nyilvánulnak meg, és nem válnak félreismerhetetlenül világossá, amíg csak a baj nem halálosan komoly.

Első fázisában az istenített helyi államok közötti háborút általában mérsékelt szellemben és határok közé szorítva vívják. Ebben az első fázisban az egyes helyi istenség imádói egyaránt elfogadják, hogy mindegyik szomszédos helyi istenség jogos uralkodó a saját területén. Mindegyik helyi istenségről úgy vélik, hogy joga és ereje van neki ahhoz, hogy megbüntesse a területére betolakodó idegen emberi lényeket, akik népén keresztül súlyosan megbántják őt magát. Ez a meggondolás óvatosságot és mérsékletet tanácsol az idegen területen vívott háborúban. Igyekszik megakadályozni a háború totálissá válását.

A bátortalan támadó nemcsak az ellenség templomainak megszentségtelenítésétől fog tartózkodni, hanem kútjai megmérgezésétől és gyümölcsfái kivágásától is. Amikor a rómaiak elhatározták, hogy egy idegen közösséggel szemben viselt háborút egészen kiszélesítenek, az volt a szokásuk, hogy előzetesen felszólították a halálra ítélt ellenséges város isteneit, cseréljenek szentélyt és a római Pantheonban fogadjanak el megtisztelő helyet. Ha valahol egy helyi közösséget kiirtottak vagy kitelepítettek a helyi istenséggel dacolva, tekintet nélkül annak uralkodói előjogaira, a súlyosan megsértett helyi istenség felségterületének bitorlóit és fenségének kigúnyolóit megfutamíthatta azzal, hogy forróvá tette a talajt lábuk alatt, saját területükön kívül.

Az asszír kormányzat által letelepített gyarmatosok azon a területen, amelyet előzőleg Izrael fiainak kitelepítésével megtisztítottak, saját bőrükön tapasztalták, hogy Izrael ki nem telepített Istene, Jahve, nem veszítette el helyi hatalmát. Nem is éltek addig békén, míg csak nem imádták a nagyon is jelenlévő helyi istent, a szülőföldjükről magukkal hozott istenségek helyett. (Lásd: 2Kir 17,24-41).

Ilymódon a helyi államok közötti hadviselést kezdettől fogva határok között tartja egy közös hit arra vonatkozóan, hogy saját területén mindegyik helyi istennek egyenlő uralkodói joga van. De ez a meggyőződés alkalmas arra, hogy hitelét veszítse, és ezzel együtt elenyészik a hithez kapcsolódó mérséklés is. Hiszen egy helyi istenség imádása alapvetően összeegyeztethetetlen az olyasfajta mérséklésekkel, amiket az ilyen maximák fejeznek ki: ,,élni és élni hagyni'', ,,úgy cselekedjél mással, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek''.

Az emberimádás minden formája az önközpontúság vallásos kifejeződése, amit következésképp megfertőzött az az értelmi tévedés és erkölcsi bűn, hogy az univerzum egy részét úgy tekintsük, mintha az annak egésze lenne, és tévesen értelmezzük az univerzumot azzal, hogy benne valami olyasmi köré képzeljük a középpontot, ami nem más, és nem is lehet más, mint annak egy alárendelt része. Minthogy az önközpontúság veleszületett minden élőlénnyel, hűséges fegyvertársul nyer meg magának minden vallást, amelyik szolgálja azt. Meg is akadályoz minden élőlényt, hogy felebarátját úgy szeresse, mint önmagát, és ennek a nehéz erkölcsi követelmény teljes kudarcának siralmas következményei vannak a társadalmi viszonylatokban.

Egy további szempont, ami miatt nehéz a helyi államok közötti hadviselést alacsony lélektani hőfokon tartani az, hogy a helyi közösség bálványa nemcsak a szerencsétlen önközpontúságtól kap hódolatot, hanem attól is, hogy az ember nemesebb tevékenységeihez hasznos ösztönzést nyújt a történelem első fejezetében. A legtöbb civilizáció történetének első fejezetében a helyi államok inkább gazdagítják tagjaikat a művészetek támogatásával, mintsem szegényítik őket a vér és arany áldozataival. Az athéni városállam felemelkedése például gazdagította polgárai életét azzal, hogy a primitív termékenység-rítusokból megteremtette az attikai drámát, mielőtt még elviselhetetlenné tette volna életüket az Athén és riválisai között folytatott egyre pusztítóbb háborúk sorával.

A korábbi Athén ,,Hellas nevelője'' (Thukidides, II. könyv, 41. fej.) még megnyerte és megtartotta az athéni férfiak és nők hűségét, akikre varázserőt gyakorolt a későbbi Athén érdekében, amelyik ,,zsarnoki hatalom'' (Thukidides, III. könyv, 37. fejezet) lett, és jóllehet ezt a két fennhéjázó kifejezést arra használták fel, hogy velük Athénnek a többi görög városállam polgárai életére gyakorolt hatását írják le, nem kevésbé jól írják le saját polgárai életére gyakorolt hatását is. Ez a tragikus témája Thukidides könyvének, amelyet a nagy athéni-peloponnészoszi háborúról írt. De ugyanilyen tragédiának más előadása is volt, amelyik nem találta meg a maga Thukididesét.

A helyi közösség imádatának ez a lángoló buzgalma híveit egészen az önelpusztításig tartja rabságában, és ezért az egymással versengő városállamok közötti háborúskodás egyre növekszik pusztító hatásában. Valamelyik szomszéd isteneire való tekintet, vagy eme istenek emberi pártfogoltjaira fordított figyelem, immár haszontalan tőkék. Minden helyi közösség imádata Moloch imádásában végződik, és ez a ,,borzalmas király'' (Milton, Elveszett Paradicsom I. könyv), több véres áldozatot kíván, mint az ,,Aranyborjú''. A helyi államok közötti halálos háború a közvetlen külső oka a legtöbb, ha ugyan nem az összes civilizáció letűnésének és szétbomlásának, amelyek egészen napjainkig így követtek el öngyilkosságot. Talán az első maya civilizáció hanyatlása és bukása az egyetlen kétséges eset.

A Moloch-imádás áhítata fennmaradhat egészen addig, amikor már túl késő megmenteni annak a civilizációnak az életét, amelyet rombolni kezdett. Végül összeomlik, de csak akkor, amikor a társadalmi szétbomlás elért egy bizonyos fokot, amelyen az egyre intenzívebb, vadabb és pusztítóbb háborúskodás megkívánta véradó észrevehetőleg túlsúlyba jut minden kulturális és lelki haszon felett, amit az egymással versengő helyi államok valamikor nyújthattak polgáraiknak. Ezen a fokon érett be egy fordulat a lokál-patriotizmussal kapcsolatban: a rajongásból irtózás lesz.

A mindenfajta politheizmussal sújtott társadalom tagjai megcsömörlenek attól a romhalmaztól, amit nyilvánvalóan a helyi állam imádata hozott civilizációjukra, és szívük készséggel viszi most át vallásos odaadását egy olyan imádási célpontra, amelyik egységesítésükkel akarja meghozni békéjüket, és ami egy egyetlen és egyetemes Lény erejében akarja egységesíteni őket. De a hitelüket vesztett helyi istenségek elvetése még nem dönti el a kérdést, hogy helyüket melyik monista vallás foglalja majd el a három felkínálkozó választási lehetőség közül.

A természetimádás fölébe a helyi közösség imádata telepedett, és miután a tapasztalat megmutatta, hogy az anyagilag végzetes, erkölcsileg rossz, a gyökeres választás az, hogy ne csak a természetimádásról mondjon le az ember, hanem az emberimádat minden formájáról is, és egy olyan Abszolút Létező felé forduljon, amelyik túl is van az emberen és a természeten, de benne is. Egy ilyen új lelki tájékozódás számára nyílik meg a lehetőség a magasabb rendű vallások megjelenésével, amelyek, mint látni fogjuk, azokban a zűrzavaros időkben keletkeznek, amikor a bálványozott helyi államok közötti háborúskodás elfajulása sietteti a civilizációk hanyatlását és felbomlását. Ámde ezek a magasabb rendű vallások alulról fölfelé lépnek be a társadalomba, és az uralkodó kisebbség - balsorsa és az ősi intézményeiből történő fokozatos kiábrándulása ellenére is - vagy nem ismeri a proletariátus soraiban jelentkező új vallásos irányzatokat, vagy ha homályosan ismeri is azokat, ellenséges érzelmű velük szemben. Előítélet él bennük velük szemben proletár eredetük és egzotikus megjelenési formájuk miatt, továbbá a beleérzés egy mélyebb szintjén azért utasítják vissza azokat, mert azok a szenvedést alkalom- és eszközként fogják fel ahhoz, hogy a rosszból jót hozzanak ki. Az uralkodó kisebbség, ahelyett, hogy a születőfélben levő magasabb rendű vallásokhoz fordulna, inkább azzal igyekszik kitölteni a helyi közösség imádat hitelvesztése miatt bekövetkezett lelki vákuumot, hogy az emberimádás két másik választható formájának szenteli magát.

A helyi közösségimádat kiábrándult egykori hívei számára az utolsó ellenállási vonal az, hogy ledőlt bálványaik helyére egy másik, ugyanolyan nemű, de más válfajú bálványt állítsanak, mégpedig egy egyetemes közösséget, amelynek mindent átölelő oltalma alatt az emberiség örömmel várhatja, hogy egyetlen családként békében és egyetértésben fog élni. Az emberimádásnak ez a másik kollektív válfaja könnyen kerül az emberiség kezeügyébe, mivel a helyi államok egymást felfalásának politikai következménye és polgáraik hódolatának eljátszása egyetlen világbirodalmat hagy meg a helyzet urának. Ez a világbirodalom igényelheti most azt a hűséget, amit a helyi államok eljátszottak, mivel csakugyan meghozta az emberiség számára azt az általános békét, amire nemzedékek és évszázadok során mindenki áhítozott, míg a megrázkódtatott és hitelüket veszített helyi államok nem békét, hanem csak kardot hoztak.

A világbirodalmak, amelyek eddigelé keletkeztek, nem voltak a szó betű szerinti értelmében világméretűek. A Kínai Birodalom és a Római Birodalom például több mint két évszázadon keresztül élt egymás mellett anélkül, hogy közvetlen kapcsolatba kerültek volna egymással. A betű szerinti világállam gyakorlatilag lehetetlen volt a modern nyugati technikától elért ,,távolság megszüntetése'' nélkül. Mégis, a Kínai Birodalom és a Római Birodalom is világbirodalmak voltak a maguk módján, pszichológiai értelemben. Határaikon belül egybefogták a társadalom egy olyan egészét, amelyik ezt megelőzően szétoszlott az egymással örökös háborúskodásban élő helyi államocskák nagy seregében. Az egység és az egységgel a béke megvalósításában a társadalom egésze számára a Római Birodalom és a Kínai Birodalom egy újfajta állammá váltak, amivel a jövendő világállam előfutárainak bizonyulhatnak, amelyik bolygónk egész lakható és megközelíthető felszínét magába foglalja majd.

Egy világállam imádása mellett van egy másik formája is az emberimádásnak, amit a helyi közösség tiszteletének pótlékaként el lehet fogadni, ez pedig az embernek nem kollektív formában történő imádata, hanem a szellemileg önelégséges filozófus egyedi formában történő imádata, - a hősé, akinek van elég lelki ereje ahhoz, hogy egyedül álljon kint a hidegben, miután a helyi állam, amelyik elődeinek oly sok nemzedéken keresztül nyújtott otthont, rombadőlt saját maga és kortársai füle hallatára.

Az emberimádásnak ezt a két válfaját szükséges tanulmányoznunk, mielőtt rátérnénk a magasabb rendű vallások megjelenésére.