A három világvallás (zsidó, keresztény, iszlám) ősének tartott Ábrahám – akit akkor még Ábrámnak hívtak – a Biblia szerint Ur-Kaszdimban látta meg a napvilágot. A káldeus Ur-ból – a város neve ezt jelenti – apjával és unokaöccsével, valamint feleségeikkel és szolgáikkal együtt az észak-szíriai Harránba költözött, majd innen Kanaán földjére vándorolt. Lóttal együtt Sikem környékén, majd Bétel és Hái között sátorozott. A Kanaánban dúló éhínség elől Egyiptomba ment, majd onnan visszatérve Bétel mellett telepedett le, ahol elvált Lóttól. Ezután Hebron (Kirjat Arbá) környékén legeltetett a hettiták földjén, majd Kádes és Súr vidékén, az emoreusok között, végül hosszabb ideig Beérsebában élt a filiszteusok földjén.

Ábrám ben Tháré: mítosz vagy valóság?

Ábrahám bibliai története – amely az egész világtörténelem menetét megváltoztatta – a történész szemszögéből nézve alig néhány tucat ember életéről szól. A kis nomád közösség fél évszázad alatt végigvándorolt a Közel-Kelet "termékeny félhold"-nak nevezett térségén, miközben időnként kapcsolatba kerültek királyokkal, fejedelmekkel, városokkal és más nomád törzsekkel. A bibliai régészettel, illetve történelemmel foglalkozó tudósokat régóta izgatja a kérdés: vajon e kapcsolatokról maradt-e fenn hiteles történelmi dokumentum; és egyáltalán megrajzolható-e az eddig előkerült adatok alapján Ábrahám vándorlásainak történelmi háttere?

Mielőtt a kérdésre választ adnánk, először is azt kell tisztáznunk, hogy melyik korban is élt Ábrahám, illetve hogy élt-e a történettudomány szerint egyáltalán. A modern bibliai "minimalizmus" (a Biblia szinte valamennyi eseményének történetiségét tagadó irányzat) atyja, Julius Wellhausen szerint Mózes könyveit "nem korabeli feljegyzések alapján írták, hanem valamennyi a késői zsidó képzelet gyümölcse, azé a képzeleté, amely – mint az köztudott – nem tervez és nem körvonalaz, hanem felsorol és konstruál, és csupán meddő sablonokat hoz létre" (Prolegomena zur Geschichte Israels, 1890). Wellhausen antiszemita előítéletektől sem mentes könyvében többek között Ábrahám és a pátriárkák történeteit is a mítoszok világába utalta.

Elmélete nemcsak egyházi, hanem tudományos körökben is kemény visszautasításra talált, de az ellenbizonyítékokra egyelőre még várni kellett. A bibliai régészet doyenje, William Foxwell Albright századunk derekán az addig előkerült régészeti adatok segítségével kimutatta, hogy a pátriárkák történetei beleilleszthetők az i. e. XIX–XVIII. századi Közel-Kelet valóságába. Albright így írt 1966-ban: "Nézetem szerint az Ábrahám-hagyomány a Kr. e. XIX. századra nyúlik vissza, és a pátriárka egy nagyobb héber (habiru) kereskedőcsoport feje volt, amely az Ur és Harrán közötti utat járta szamárkaravánjaival". Ez a történészi rekonstrukció túlságosan is merésznek és megalapozatlannak tűnt a 60-as, 70-es évek kutatóinak szemében, akik "a hiányzó láncszemeket" és "az ellentmondásokat" hangoztatva gyakorlatilag visszatértek Wellhausen minimalista álláspontjára (Thomas L. Thompson, John van Seters, Donald B. Redford).

Az 1980-as években felélénkült izraeli kutatások (Benjamin Mazar, Amihai Mazar) egyfajta "köztes megoldást" próbáltak megfogalmazni: elismerték, hogy a bibliai elbeszélések bronzkori történeti hagyományra nyúlnak vissza, ám azokat szerintük csak a vaskorban (vagyis a zsidó honfoglalás körüli időben) foglalták írásba. A Jeruzsálemi Héber Egyetem Bibliai Régészeti Intézetének vezetője, Amihai Mazar a középső bronzkor második szakaszára (körülbelül i. e. 2000–1550) teszi Ábrahám történetét, megvallva, hogy "e korszak kultúrája és a Teremtés könyvének történetei között sokkal közelibb hasonlóságokat fedeztem fel annál, mintsem hogy figyelmen kívül hagyhassam őket".

Vándorúton Urtól Egyiptomig

Bibliai évszámítás alapján Ábrahám korától a jeruzsálemi Szentély felépítéséig (i. e. 950 körül) körülbelül 1250 év telt el, vagyis a történet abszolút dátuma az i. e. 2200 körüli időkre tehető. Ezt a korszakot a régészet a korai bronzkorból a középső bronzkorba történő átmenetnek nevezi. Lássuk, hogyan is illeszthető bele Ábrahám története ennek a kornak a régészeti és írásos dokumentumaiból feltáruló valóságába?
Ábrahám szülőhelyét, a "káldeus Ur"-t először H. C. Rawlinson azonosította 1850-ben a szíriai Urfa-val. Sir Leonard Wooley (1880–1960) ásatásai azonban feltárták a mezopotámiai Ur-t, amelyet a neves angol régész tüstént Ábrahám városával azonosított. A már említett W. F. Albright is ezt az azonosítást fogadta el, hozzátéve, hogy Ur városa a "sumer reneszánsz" (i. e. XXII–XX. század) idején a legnagyobb kereskedelmi központ volt, csakúgy, mint az Ábrahám-történetben szereplő Harrán, amelynek akkád neve is azt jelenti: karavánváros.

Ezt a feltételezést erősíti, hogy Ábrahám rokonainak nevei meglepő módon egybeesnek bizonyos észak-szíriai, közelebbről az Eufratész és a Hubúr-folyók környékén található helynevekkel. Ábrám ükapja Sérug, nagyapja és testvére Nákhor, apja Tháré (Terah) nevei helynevekként egytől-egyig megtalálhatók ezen a területen az i. e. II–I. évezredben: Tell Turahi és Sarúgi újasszír szövegekből ismert; Nahur óbabilóni és óasszír szövegekben fordul elő (a Habúr-folyó közelében, Harrántól keletre teszik); egy későbbi hely mint Tell Nahiri ismert Harrán közvetlen közelében újasszír szövegekből; az Abrum név is előfordul az óasszír szövegekben, bár ennek konkrét elhelyezkedését nem ismerjük.

Ábrahám és nemzetsége elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, de gazdag és befolyásos nemzetségfőként kapcsolatokat ápolt az útjában lévő városok királyaival, s elő-előfordult, hogy kisebb helyi háborúkban is részt kellett vennie. Ezt a fajta félnomád életmódot a történettudomány "dimorfikus társadalomnak" (dimorphic society) nevezi, amelynek nem egy régészeti bizonyítéka éppen Izrael területéről került elő. A középső bronzkori (i. e. XVIII. század) Bét-Semestől körülbelül egy kilométerre például egy tucatnyi egyszer? házból álló települést tártak fel.

A kunyhókban talált primitív edények a közeli városból származtak, vagyis a telep lakói terményeikért, állataikért cserébe iparcikkeket kaptak a városból. A falut rövid időn belül elhagyták. Hasonló, ideiglenes szálláshelyeket nagy számban találtak a Negev-sivatagban, amelynek szisztematikus kutatását az Albright-iskola egyik neves képviselője, a rabbi-régész Nelson Glueck 1952-ben kezdte meg. A Negev északi és középső részén több középső bronzkori településnyomot talált, amelyek kizárólag az i. e. XXI–XIX. század között voltak lakottak. Ezek főként a karavánutak mentén helyezkedtek el.

A minden bizonnyal nem ritkán előforduló természeti csapások (éhínségek, járványok) elől a félnomádok szívesen húzódtak a megélhetést és nagyobb biztonságot nyújtó birodalmak szárnyai alá. Ez pedig Kanaán földjén Egyiptomot jelentette. Erről egy érdekes ábrázolás is tudósít bennünket: a nevezetes Beni Haszán-i sírrajz egy ázsiai karaván Egyiptomba érkezését ábrázolja. A falfestmény egy Hu-Sebech nev? tisztviselő sírjában található, amely megemlíti a Retenu (egyiptomi nyelven ez a későbbi Izrael területét jelenti) ellen folytatott hadjáratot és név szerint Sikem ostromát.

A festmény datálása II. Senusert uralkodásának hatodik éve (i. e. 1890). A képen a nomádokat a tipikusan sémi nev? Ab-sa vezeti, akit a felirat "sivatagi vezérnek" is nevez. (Ez némiképpen emlékeztet arra, hogy Héth fiai Ábrahámot is "Istentől való fejedelem"-nek nevezték, lásd Mózes első könyve 23,7).

Ábrahám részvételét a városok egymás elleni, helyi háborúiban többször is megemlíti a Biblia. Ez is egybevág a korabeli forrásokból nyerhető képpel. A III. Ur-i dinasztia bukása után (i. e. 2000 körül) mintegy kétszázötven évig nem volt egyetlen vezető hatalom sem, amely egy kézbe összpontosíthatta volna a hatalmat Mezopotámiában. Ehelyett a kisebb-nagyobb városállamok kötöttek egymással időleges szövetségeket: "Nincs király, aki a maga erejére támaszkodhatna. Tíz-tizenöt király követte Hamurappit, Babilón urát: így Rim-sin, Larsa ura; így Ibal-pi-el, Esnunna ura; így Amut-pi-el, Qatna ura; és húsz király követte Jarim-Limet, Jamhad urát" – írja egy korabeli forrás. A Szodoma és Gomorra ellen összeszövetkező királyokat (Mózes első könyve 14. fejezet) ugyan nem tudjuk Biblián kívüli forrásokból azonosítani, de neveikhez könnyen találhatunk párhuzamokat a korabeli elámi, hettita és emoreus névanyagban.

Az ékírásos dokumentumok

A kortörténeti háttér megrajzolásához sokoldalúan járult hozzá a mezopotámiai városokban feltárt rengeteg ékírásos dokumentum, amely rávilágít a kor politikai, vallási, társadalmi és etnikai viszonyaira. A Tigris-folyótól keletre fekvő Nuzi (ma Yorghan Tepe) feltárása során mintegy húszezer teleírt agyagtábla került elő. A szakértők szerint az i. e. XV. században – vagyis hétszáz évvel Ábrahám kora után, de a történeteket lejegyző Mózes korával egyidőben – keletkezett dokumentumok több ponton meglepő hasonlóságot mutatnak a Teremtés könyvében leírtakkal.
Nézzünk erre két példát.

Az úgynevezett adopciós szöveg egyike a Nuziban talált leghíresebb dokumentumoknak. Ez a szerződésszöveg egy olyan záradékot tartalmaz, amelynek értelmében, ha egy örökbefogadó apa az örökbefogadott gyermekének feleséget vesz, és a feleség meddőnek bizonyul, egy rabszolgalányt kell melléje vennie: "…Kelim-ninut is hozzáadta feleségül Sennimához. Ha Kelim-ninu gyermeket szül, Sennima nem vesz el mást feleségül; de ha Kelim-ninu meddő marad, Kelim-ninu szerezzen egy (rabszolga) nőt Lullu földjéről Sennimának feleségül, és Kelim-ninu nem küldheti el annak leszármazottait." A rabszolgalánytól született gyermek az első feleséget illette, s azt nem lehetett elküldeni a háztól, hiszen ha a feleség továbbra is meddő maradt, az lett az örökös. Tudjuk, mekkora bonyodalmat okozott végül is a Bibliában a Sára egyiptomi szolgálójától, Hágártól született Ismaél, akit Ábrahám Isten kifejezett parancsára volt kénytelen elküldeni.

Az Ószövetség részletesen tudósít Ábrahám családi sírboltja, a Makpéla-barlang megvételének körülményeiről (Mózes első könyve 23. fejezet). Ezt a szöveget gyakran hasonlítják össze a hettita jogi kódex (i. e. 1800–1200 között) földeladással foglalkozó paragrafusaival: "Ha egy faluban bárkinek örökölt jobbágytelke van – ha a területet mindenestől neki adták, szolgálattal [ilku = feudális ingyen szolgáltatások] tartozik; ha a területet csak kis részben adták neki, nem tartozik szolgálattal." Ennek fényében válik érthetővé, hogy miért nem akarta Ábrahám a Makpéla környékét is megvenni! Ha ugyanis a barlang körüli mezőt is megvette volna, akkor ingyen feudális szolgáltatásokra kényszeríthették volna az egész terület tulajdonosai, míg a terület kis része után nem kényszeríthették arra.
Századunk egyik legjelentősebb régészeti felfedezését Ebla (Tell Mardíh) feltárása jelentette 1968-ban.

Az i. e. II. évezred második felében virágzó város hídként szolgált Mezopotámia és a levantei térség között, de hogy Kanaán felé milyen kapcsolatokkal rendelkezett, egyelőre nem ismert. Pusztulását i. e. 2290–2250 közé teszik. Az eblai dokumentumokban több pátriárka-elnevezés mellett szerepel a rejtélyes Ebrium (héber) név is, amely feltehetően egy dinasztia elnevezése volt. Az eblai ékírás megfejtője, Giovanni Pettinato több eblai névalakot a Jahve-kultusz jeleiként értelmezett: En-na-ni-iá "Ja kegyes hozzám"; Ip-hur-iá "Ja összegyűjtött". Ezeknek olvasatáról és értelmezéséről a viták még ma is folynak.

Azt ugyanakkor minden kutató elismeri, hogy olyan Eblából ismert személyneveknek, mint Ab-ra-mu (Ábrahám), Is-má-il (Ismaél), Is-ra-il (Izrael), Da-u-dum (Dávid), Mi-ká-já (Mikeás), Wa-na (Jóna, Jónás) nyilvánvaló bibliai párhuzamai vannak. Hasonló sémi nevek kerültek elő az i. e. XVIII. századból Mariból (Tell Haríri) is: például a Ya‘aqob (Jákób) név több tucat táblán is szerepel; ezenkívül megtalálható itt Yasmah-El (Ismaél); El-Laban (Lábán); Abi-Ram (Ábrahám); Bi-ni-ja-mi-na (Benjámin) neve is.

História, hit, hagyomány

Ez a rövid áttekintés nem azt tűzte ki célul, hogy bárkit is "meggyőzzön" a bibliai Ábrahám történetének hitelességéről. Sajnos, a történeti források nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Mert miről is beszélünk akkor, amikor "forrásokat" emlegetünk? Többnyire véletlenül fennmaradt és még véletlenebbül előkerült tárgyakról, amelyeket készítőik eredetileg nem az örökkévalóságnak szántak. Egy-egy számadás, levél, jogi procedúráról szóló jegyzőkönyv, királyok tetteit megörökítő felirat (az is többnyire töredékesen) állítható a Biblia elbeszélései mellé, amelyek 2500 éve folyamatosan és egységesen hagyományozódtak ránk. Ráadásul a szent szövegek szerzői és lejegyzői az inspirációt követték, és nem a mindenkori "hivatalos" történetírás metodikai követelményeinek akartak eleget tenni. Vagyis: a Biblia sem történelemkönyvnek íródott. A Biblia maga a történelem.

Ábrahámról és életének eseményeiről mindeddig nem kerültek elő kézzelfogható történeti bizonyítékok. A fenti példák legfeljebb annyit "bizonyítanak", hogy azok minden további nélkül megtörténhettek az adott korban és adott helyszíneken. S ahol a história kénytelen megállni, ott kezdődik a hit és személyes meggyőződés.

De nézzünk egy utolsó példát arra vonatkozóan, hogyan támogatja a históriát és a hitet a hagyomány, amely kinyomozhatóan már az egységes királyság korában is tiszteletben tartotta "Isten barátját", Ábrahámot. A bizonyíték erre az egyiptomi Sesonk fáraó (i. e. 931–910) Izrael elleni hadjárata után készített győzelmi felirata. Mint arról a Biblia is tudósít, Salamon halála után, az ország kettészakadását követően "feljött Sésák, az egyiptomi király Jeruzsálem ellen (…) és elfoglalta Júda erős városait" (925-ben, lásd: Krónikák második könyve 12. fejezet 2–12; Királyok első könyve 14. fejezet 25–26). A kor szokása szerint a győztes uralkodó hazatérése után feliraton örökítette meg hadi sikerét Ámon karnaki templomának falán.

Az általa meghódított helyek között említette a negevbeli Aradot és egy phaqrua ibirama nev? helyet, amit "Ábrahám erőd"-nek fordíthatunk. A kutatók szerint ez a város vagy azonos Beérsebával, amelynek környékén hosszú ideig sátorozott Ábrahám, sőt ő maga alapította azt (Mózes első könyve 21. fejezet 22–33); vagy a Negevben Dávid és Salamon idejében épített erőd lehetett. A Sesonk listáján szereplő Ábrahám-erődnek mindenképpen a Negevben kellett lennie, mert a feliraton megörökített másfél száz júdeai helynév közül hetven itt található, köztük az említett erőd is. Elmondhatjuk tehát, hogy Izraelben az i. e. X. században ismerték Ábrahám nevét, amelynek fennmaradását és tiszteletét azzal is szolgálták, hogy egy erődöt vagy várost (talán Beérsebát?) neveztek el róla korábbi lakóhelyén, a Negev-sivatagban.

(Grüll Tibor történész)