"A Nap fiai": a fáraók

Bár az istenkirályság eszméje a történettudomány mai állása szerint Egyiptomból ered, a kutatók szerint a fáraók istenítése egyáltalán nem mindig jellemezte egyformán az egyiptomi vallást. Az Óbirodalom idején uralkodó fáraók "Nagy Isten"-nek hívatták magukat; de a Középbirodalom fáraói már csupán egyszer? földi halandókként jelentek meg alattvalóik előtt. Az Újbirodalom fáraói azután újra igénybe vették az isten-propagandát. Kiválasztottságuknak például azzal is hangot adtak, hogy trónra lépésükkor állítólag Amon isten szobra fejbólintással jelezte beleegyezését. Hatsepszut királynő ingatag trónjának megerősítéséhez igen nagymértékben igénybe vette az Amon-papság támogatását. Ezért "cserébe" isteni származást és tulajdonságokat kapott tőlük: egy karnaki obeliszken például Amon alakjában ábrázolták; egy másik domborm?vön pedig csavart formájú kosszarvakat visel, amely egyedül az isteneket megillető szimbólum. A képek üzenetét a papok vallásos szövegekkel is alátámasztották. Karnakban Amon a tizenkét isten előtt bejelenti, hogy isteni gyermek jön a világra, aki boldog időket hoz az istenek és az ország számára. Amon férfi képében látogatja meg a királynőt – aki világra hozza Hatsepszutot.
A thébai Amon-papság ideológiája – amely a theokráciát tartotta az eszményi államformának – természetesen elsősorban saját hatalmának fenntartását szolgálta. III. Amenhotep uralkodásától kezdődően a fáraó alakja végképpen kettévált egy földi és egy égi énre. Ő volt az első fáraó, aki még életében istennek járó tiszteletet követelt magának: "Én vagyok a jó pásztor, aki virraszt mindenki felett" – írták róla. Az elhunyt fáraók istenítése I. Széthi korától kezdve vált jellemzővé: "Bizony isten ő. Beutazza az alvilágot, beragyogja őt a nap a sötétség helyén. Ő felfedi arcát, lerázza porát, előtte zúg az északi szél" – írja apjáról, Ramszeszről egy annak tiszteletére emelt kápolnában. Az épület homlokzatára írt szövegben a halott Ramszesz kinyilatkoztatja fiának, miszerint hallotta, hogy a teljes isteni kilencség szava Széthinek juttatta a hatalmat. A fáraó apjának istenséggé emelése lehetőséget adott annak a kihirdetésére is, hogy a fiú az istenek akaratából nyerte el a trónt.

Az egyiptomi uralkodók istenítése II. Ramszesszel érkezett el csúcspontjához. Az egyik sztélén például ez áll: "Teste aranyból van, tagjai az égi fémből". Az egyiptomi vallás szimbolikájában az arany a Napisten (Ré) fémje, az "égi fém" pedig a vasat jelenti, mely ebben az időben még ritka és értékes árunak számított. Egy másik szöveg szerint Ramszesz ugyan egylényeg? Rével, de mégsem egyenrangú vele. Az "istenfiúság" tana ez – egyiptomi módra.

A fáraók "közbenjáró szolgálatot" is végeztek az istenek felé. A karnaki templomkerületben külön templom épült a könyörgéseket meghallgató Ramszesznek. A város lakói ez elé járultak és kérték imáik meghallgatását. II. Ramszeszt utódai eszményképnek tekintették, gondoskodtak róla, hogy istensége az egyes templomokban továbbra is elismerést nyerjen. (Később az istenszobrokkal egyenlő nagyságban ábrázolták alakját.) A fáraók uralmának átmeneti gyengülése után újra jelentkezett a törekvés a király magasabb fokú istenítésére, különösen az i. e. IV. században, s ezek nagy mértékben hatottak a hellenisztikus és a római uralkodók kultuszára is.

"Nem vagy faszobor": Nagy Sándor és utódai

Valószín?leg igaza van annak az angol történésznek, aki szerint Európában Nagy Sándor után vált "milliók hitévé" az az elképzelés, hogy a mindenkori uralkodó isteni származású, "karizmatikus" személy. A hellén istenkirályság előzményeként szokás hivatkozni a hérószkultuszra (ez különleges képességekkel bíró, "félisteni" származású személyek kultuszát jelentette), de Nagy Sándorral valami egészen más kezdődött el: az élő király istenítése, amely eredetileg teljesen idegen volt a görög vallásgyakorlattól. Közismert, hogy a makedón Alexandrosz i. e. 331. januárjában azért kereste fel – 600 kilométernyi sivatagi út megtétele után – az egyiptomi Sziva-oázist, hogy az ottani Amon-papsággal elismertesse isteni származását. Utódai, a diadokhoszok (örökösök) pénzein az ősi egyiptomi hagyománynak megfelelően némelykor kosszarvak találhatók Nagy Sándor fején, az egyiptomi apoteózis (megistenülés) jeleként. Thébában – ahol egyébként Nagy Sándor nem járt – a papok fáraó külsővel ábrázolták. A keleti városokban hármas szerepkörben lépett fel: alapítóként (ktisztész), jóltevőként (euergetész) és megváltóként (szótér) – olyan neveket és tulajdonságokat öltve magára, melyekkel addig kizárólag az isteneket szokták tisztelni.

Az Alexandrosz halála után három részre szakadt birodalom valamennyi uralkodója karizmatikus istenkirályként lépett fel. A hagyományos görög vallás istenei háttérbe szorultak, s helyettük az elhunyt és élő királyok tisztelete vált hivatalos államvallássá:

"Más istenek vagy messzi, a homályba vesznek, / vagy tán még fülük sincs, / vagy nincsenek ők, vagy mireánk sosem tekintenek. / De te velünk vagy íme, / s nem vagy faszobor, se kőszobor, ámde hús-vér! / Így neked könyörgünk: / békét teremts elsőbb, ó, legdrágább kegyes, / mert úristenünk vagy!" Ezzel a himnusszal köszöntötték az athéniak a városukba bevonuló Démétriosz Poliorkétészt i. e. 289-ben.

"A lakott föld megváltója": a római császárkultusz kezdetei

Traianus oszlopa. Valamikor az ő szobra állt a csúcsán. A helyébe Szent Péter került

Az isteni leszármazás hite nemcsak a hellenisztikus királyokban, hanem a római arisztokrata családokban és a tőlük származó uralkodók körében is élő hagyomány volt. A rómaiak legendás őse, Aeneas trójai királyfi egészen Venus istennőig vezette vissza családfáját; Róma alapítója és egyben első királya, Romulus Marstól eredeztette származását; az alkotmányozó etruszk király, Servius Tullius a kovácsok istenétől, Vulcanustól; Karthágó legyőzője, Scipio Africanus Juppiter főistentől; Julius Caesar pedig Venustól származtatta családját.

A rómaiak körében ennek ellenére nem volt elfogadott, hogy a – bármilyen előkelő származással is bíró – hús-vér embereket isteni tiszteletben részesítsék. Ez a szokás először Görögország, majd a kelet–rómaiak által leigázott városaiban jelentkezett, az i. e. II. századtól kezdve. A hadi sikereikre büszke, önhitt római tábornokok örömmel vették, ha egy-egy polisz – természetesen kiváltságok és bizonyos előnyök fejében – isteni címeket adományozott nekik. Julius Caesar "megistenülése" is itt kezdődött el. Először a kis-ázsiai görög városokban ábrázolták úgy, hogy fél lábával egy földgömbön áll, amely alatt a felírás azt hirdette: Hémitheosz, vagyis "Félisten". Caesar i. e. 49 után Rómában is népszer?sítette ezt a szimbolikát. A földgömb mint Róma hatalmának jelképe már korábban is ismert volt, de kizárólag a római néppel összefüggésben ábrázolták. Ugyancsak Görögországban nevezték Caesart "istennek, a lakott föld megváltójának" (szótér tész oikumenész), akinek diadalszekerét – a görög és perzsa királyok mintájára – hat pár fehér ló húzta. (Az Újszövetségben – mint ismeretes – a fehér ló szintén része a messiási szimbolikának.) A római történelemben ugyancsak páratlan aktusként Julius Caesar felvette magára a Liberator (Szabadító) nevet. (A Szabadság-isten kultuszát korábban a római főistenség, Juppiter tiszteletével kötötték össze. Egyiptomban Caesar utódját, Augustust nevezték Zeusz Eleutheriosznak, vagyis "Szabadító Zeusznak".)

Közismert tény, hogy a mai napig használatos európai naptár alapjait is Caesar teremtette meg, i. e. 44-ben (Julianus-naptár). Római naptárreform-kísérletek már korábban is voltak, az azonban egyedülálló jelenségnek számít, hogy Caesar az addig Quintilisnek ("ötödik") nevezett hónapot saját nemzetségnevéről Juliusra keresztelte át! Korábban a rómaiak csak számnevekkel (v. ö. September = hetedik, October = nyolcadik stb.), illetve istennevekkel (Januarius = Janus hava; Junius = Juno hava stb.) hozták összefüggésbe hónapjaikat. Caesar módszerét Augustus is követte: i. e. 27-től az ő nevét viseli – mindmáig – utolsó nyári hónapunk (az Augustus név jelentése: "Felséges"). A naptárátalakítási őrületnek Tiberius szabott gátat, mikor visszautasította a hízelgő szenátus azon kérését, hogy a szeptember hónapot Tiberiusnak nevezzék, az októbert pedig – anyja, Livia után – Liviusnak.

Titus császár hadserege kirabolja a jeruzsálemi Templomot

A császárkultusz bevonult a magánházakba is. Augustus megengedte, hogy geniusának szobrát a táncoló Lárokkal együtt minden útkereszteződésben felállítsák. A császárok szobrai vagy festett képmásai elég hétköznapi tárgyaknak számítottak a magánháztartásokban: tömjénnel és borral kellett előttük áldozni az állami ünnepeken, amelyek többnyire egybeestek a császár születésnapjával, vagy karrierjének egy-egy nevezetesebb eseményével. A császár szobrai előtt vagy le kellett borulni, vagy meg kellett csókolni annak jobbkezét. Ez a hadseregben szolgálók számára kötelező ünnepi aktusnak számított. A hispániai Azalia egy kis szentélyében olyan fogadalmi Augustus-szobrocskát találtak, amely azt bizonyítja, hogy közbenjáróként is imádkoztak hozzá.

Caesar meggyilkolásának napján, i.e. 44. március 15-én természeti csapások sújtották a földet. Napfogyatkozás, földrengések, viharok, árvizek jöttek, és hét éjszakán át egy üstököst lehetett látni az égbolton. Ez utóbbit egy római béljós, Vulcanius, rögvest azonosította "a megistenült Caesar lelkével", amely szerinte egy új korszak (saeculum), egy új aranykor eljövetelének előhírnöke. Ez a fajta előjel-értelmezés szintén teljesen új jelenségnek számított Rómában, mivel korábban az üstökösöket rossz omennek tartották. Az ál-messiások csillagainak felt?nése azonban nem meglepő: már a Nagy Sándor-ábrázolásokon és IV. Antiokhosz Epiphanész pénzérméin is felt?ntek; Rómában pedig Caesar pénzein és Augustus sisakdíszén voltak láthatók.

Caesar óta a római császárokat haláluk után isteni tiszteletben részesítették. Templomokat építettek tiszteletükre, ahová áldozópapokat neveztek ki. Az elhunyt császárok tiszteletére halotti játékokat rendeztek, a tömegek körében népszer? ingyenlakomákkal és cirkuszi játékokkal. A "megistenült" császárokhoz imakérésekkel is lehetett fordulni, amiknek teljesülte után áldozatokkal lehetett kinek-kinek leróni háláját. Caesart halála után Juppiter Julius-ként tisztelték, s áldozópapot (flamen) neveztek ki szolgálatára, amelyet először Antonius látott el. Az uralkodó halála a rómaiak képzeletében a "mennybemenetellel" azonosult. Caesart a költők szerint ugyanolyan tüzes szekér ragadta el, mint a görög mitológiában Herkulest; a Bibliában pedig Illés prófétát. Mellesleg Romulusról is az a legenda járta, hogy egy viharban nyoma veszett, egyesek szerint Mars vitte fel az égbe tüzes szekerén.

Az istenkirályság eszméje tehát Rómában is meggyökerezett. Caesar, és főként utóda, Augustus uralkodásától kezdve a római vezetők a fáraókat és a hellenisztikus királyokat is megszégyenítő all?röket vettek fel. Suetonius és Tacitus császáréletrajzai bőven tartalmaznak ehhez adalékokat. Talán elég, ha ezekből itt csak egyet említünk: Caligula – megelégelve a róla készült szobrok silány színvonalát – többször is maga "szobrozott" Róma főtemplomában: vagyis bíbor köntösében beállt az istenszobrok közé, azt nézve, hogy ki milyen buzgalommal fejezi ki alattvalói hódolatát "az élő istenség" előtt.