A hun-magyar rokonságról

A rettegett hun király kegyetlen hadjárataival "iratkozott be" az európai történelembe, s akit a későbbi évszázadokban - homályos származására utalva - legjobb esetben "kutyafejűként", vagy szakálláról és szarvairól felismerhető "ördögként" emlegettek s ábrázoltak is a krónikák lapjain.

A "hun-magyar közös hagyomány" kétségkívül sajátosan magyarországi eszmerendszer. Kézai után három és fél évszázaddal a magyar hadtudományi irodalmat megteremtő Zrínyi Miklós (1620-64) műveiben Attilát mint a sikeres hadvezért és uralkodót állítja példaként kortársai elé. Kiemeli, hogy - Nagy Sándorral szemben - Attila "maradandó és örökös királyságot csinála magyarnak", amit a kései utódoknak már csak folytatni kellene, a régi jó magyarok (vagyis a hunok) mintájára; végül az Áfiumban úgy gondolja, a németek még máig sem felejtették el a hun-magyarok galád "rablását és pusztítását" (Áfium, 212).

Viták a rokonság eredetéről

A hun-magyar rokonság, ill. azonosság eszmerendszerének kialakulása és máig tartó hatása tény. A rokonság eredetét illetően azonban a mai napig megosztott a hazai tudomány és a közvélemény. Az érdeklődő laikusok nagy tábora megingathatatlan meggyőződéssel vallja, hogy az azonosság történeti alapokon nyugszik, s az eseményeknek nagyjából úgy kellett következniük, ahogy azok a nagy magyar krónikás művekben, pl. Thuróczy János (1435 k.-1490 k.) históriájában (A magyarok krónikája) olvashatók.
Annyi bizonyos, hogy a középkori magyar krónikások, amikor a hun-magyar hagyományról és a feltételezett hun-magyar rokonságról írtak, akkor semmiféle magyarországi eredetű írásos vagy szóbeli forrásanyagra nem támaszkodtak. Az is bizonyos: ismereteik forrása alapjában a nyugati irodalmi hagyomány volt, mégha egyébként nem is zárható ki, hogy korabeli magyar történeti énekekben Attila emlékéről szó eshetett.

Magyar-hun, székely-hun hagyomány

A magyarországi hun hagyomány első írott emlékei az 1200 körül (más vélemény szerint 1210) körül alkotó, Anonymusként emlegetett névtelen magyar szerző krónikájában találhatók meg. 23-szor említi meg Attila nevét, akihez a következő megjegyzéseket teszi: Attila a rómaiak ellenében veszi birtokba az országot, ő a magyar királyi dinasztia őse, a hunok pannóniai bevonulását, sokat mondóan, 451-re, azaz a catalaunumi csata évére teszi, továbbá szerinte Buda várát, a mai Óbudát a németek Attila (németül Etzel) városának hívják (Etzilburg). Ezek az utalások egyértelművé teszik, hogy Anonymus tudott a németek hunokra vonatkozó ismeretéről. Meglepő módon a "hun" nevet egyszer sem említi.

A hun-magyar hagyománynak szintén vitatott, máig sem megoldott részét alkotja a székelyek körében élő hun hagyomány. A hazai történészek között is megerősödött azoknak a tábora, akik szerint a székelyek által átörökített Attila-hagyomány "ősi", azaz ide településük előtt keletkezett, továbbélését valószínűsítik. Mindez azt is feltételezi, hogy a székely nép eredetileg török nyelvű nép volt, és feltételezi ráadásul, hogy a bolgár fejedelmi lista Attila neve, illetve Attila fiának neve kapcsolatba hozható a székelyekkel.
A kétségek azonban mindmáig fennállnak a székelyek eredeti nyelvére, etnikumára vonatkozóan. És kérdés az is, hogy e székely-hun hagyomány esetleg a magyar királyi udvarból került a székelyek közé.

A német eredetű Attila- és hun hagyomány

Az Attila-kapcsolat és a hun-magyar rokonság eszméjének német eredetét vallók utalnak arra a kétségtelen tényre, hogy a Nibelung-ének éppen 1200 körül nyeri el végső formáját, amelyben Attila királyságát az akkori Magyarország területével azonosítják, s szerepeltetik abban a magyar városokat: Mosont, Budát, Esztergomot. Ezzel időben is egybevág a korabeli német-magyar kapcsolatok megélénkülése. A III. Béla (1172-96) király udvarában megforduló, keresztes hadak élén átvonuló német császár, I. (Rőtszakállú) Frigyes kíséretének nagy szerepe lehetett az Attila-kultusz meghonosításában, hiszen a keresztesek ekkor, 1189-ben Óbudánál már Etzilburgot - azaz Attila városát - vélik megtalálni.
A hun-magyar hagyomány ősi voltát vitatók érvrendszerében nagy jelentőségű a bizánci hagyomány hiánya. Tudjuk ugyanis, hogy 948-ban a bizánci udvarban megforduló magyar előkelők, köztük Bulcsú, a magyarok neves őseiről szóltak, és azok között nem említették a Bizáncban egyébként jól ismert és nagy tiszteletnek örvendő Attila nevét.

A hun-magyar hagyomány német eredetének képviselői szerint feltételezhető továbbá egy jellemző félreértés Attila kardjával kapcsolatban is. 1063-ban, I. András magyar király özvegye ugyanis az őt támogató bajor hercegnek, Hersfeldi Ottónak átadott egy honfoglalás kori kardot, amelyet később Attila, illetve Nagy Károly kardjaként emlegetnek. De ezt a kardot csak a németek gondolták Attiláénak, ezért olvashatunk erről minden német forrásban. Ismét egy német krónikás minősíti a IV. Béla király (1235-70) leánya, Macsói Anna hercegnő által Prágába elhurcolt kincseket úgy, hogy azokat Attila magyar király óta gyűjtötték egybe. Vagyis a német krónikás hagyományban élt a magyarok (hungari) összekeverése a hunokkal.

Magyar krónikák

A hazai elbeszélő hagyomány következő emléke a "Magyar-lengyel krónika", amennyiben valóban a 13. század első felére (talán az 1220-as évekre) keltezhető, azaz még mindenképpen Kézai Simon krónikája elé. A hunok nevét ugyan ez sem használja, de Attila nevéhez kapcsolja Pannónia elfoglalását, és az Árpádokat Attila ivadékának tartja, Gézát egyenesen Attila dédunokájának teszi meg. Elsőként arra is kísérletet tesz, hogy az európai történeti elbeszélő irodalom egyes elemeit (Szt. Orsolya legendája, Attila hódításai és aquileai ostroma, Nagy Sándor-történet) a hun-magyar hagyományba illessze be.

Az 1260-as években Tamás, Spalato (Split) főesperese, rövid ideig érseke már a hun-magyar azonosságról ír, s arról, hogy a magyarok a rómaiaktól foglalták el Pannóniát, igaz, ő még csak vezérnek (dux) nevezi Attilát.
A hun-magyar azonosság eszméjét IV. László király (1272-90) udvari klerikusa, Kézai Simon teljesítette ki 1282-85 között írott krónikájában. [...] Igaz, hogy Anonymus és a "Magyar-lengyel krónika" alapján a hun történet bizonyos, Kézai Simon által is használt elemei már 1200-1282 között is éltek, de annak Kézainál olvasható kerek, a magyarországi római romok és külföldi utazásai közben megismert helyi és irodalmi (Nibelungok stb.) hagyományokat bedolgozó változata Kézaihoz köthető.

A Kézainál megörökített formán az utókor már alig változtatott. A hun-magyar rokonság eszméje azután ebben a formájában él tovább a 14-15. században a különböző krónikakompozíciókban, majd egyes meghatározó elemei Werbőczy István Hármaskönyvében is (1517).
Werbőczy Tripartitumában ugyanis a hun történet szolgál keretül a társadalmi egyenlőtlenségek keletkezésének az elmeséléséhez és megindokolásához, valamint azon elmélethez is, amely szerint a nemesek közösségének komoly előjogai vannak, akár a királlyal szemben is.

Kettős honfoglalás, családfa

Kézai meghatározó tézise, hogy a magyarok kétszer foglaltak hont a Kárpát-medencében, s ezek közül az első a hunok nevéhez fűződik.
Kézainál a hun-magyar azonossághoz ugyan kétség sem fér, mégis, szemben Anonymusszal, nincsen szó kifejezetten arról, hogy Attila az Árpádok őse lenne. (Igaz, Anonymus Attilát is a Turul nemzetségből származtatja.) Ezt persze megmagyarázhatja az, hogy a tatárjárás után a királyi dinasztia családfáján az Árpádoknak messzebb kellett kerülniük a nomádoktól, így a hunoktól is.
A hazai vélekedést Attiláról mindez nem formálta át azonnal. A 13. század végén Szent István verses históriája Attilát még kegyetlen zsarnokként állítja elénk. [...] A későbbi magyar hagyomány azonban nem e szellemben fejlődött tovább, István mellett békésen megfért a pogány Attila.

Attila halála és temetése

Attila temetésének ténye alaposan megmozgatta a középkori krónikások fantáziáját. A középkor számára alapvető krónikás forrás, Jordanes (6. sz. első fele) részletesen leírja: a nagy királyt háromféle érc (arany-, ezüst- és vas-) koporsóba elhelyezve a földbe temették, a szolgákat utána megölték. A történethez Mátyás király egyik személynöke, Drági Tamás világkrónika-szerkesztése (1459 után) jelentős többletet ad: Attilát eszerint folyóba temették, mégpedig a Szerémségben. Annak ellenére, hogy Attilának egy magyar folyóba, a Tiszába való eltemetésének hagyománya valószínűleg 19. századi, a hagyomány gyökere maga középkori, s forrása ismét a német nyelvű irodalmi körben keresendő.

Legkorábban a 1140-50 közötti német nyelvű "Császárkrónika" említi meg az eseményeket. Eszerint Budán temetik el Attilát. A valószínűleg a 13. század elején keletkezett "Szász világkrónika" már úgy tudja, hogy folyómederbe temették el, majd a szolgákat megölték, hogy senki se tudja pontosan, hol is nyugszik a hun király. Heinrich von München 14. századi rímes világkrónikája szintén tud Attila folyóba temetéséről. A történeti ismeretek meglepő terjedésére szolgálnak példákkal a német nyelvű ún. historizáló bibliák. Ezek egy 15. század eleji változatába is beleszőtték Marcianus és Attila (Heczel von Vnngern) történetét, Buda Öfen nevét stb.

Utóélet

A reneszánsz idején Mátyás udvari történetírója, Bonfini (1434 k.-1503) hun- avar-magyar azonossággá bővítette e hagyományt. (Ezzel a szellemi konstrukcióval a 19. század végi hazai hivatalos tudományosság leszámolt ugyan, de elemei máig tovább élnek a szépirodalomban, a népszerűsítő irodalomban, illetve a publicisztikában.)

Bonfini a készen talált magyarországi forrásokat - mindenekelőtt a Kézaira építkező 15. századi krónikairodalmat - jelentős mértékben kiegészítette, mégpedig a világtörténeti háttér hozzáadásával. [...] Uralkodóját, Mátyás királyt, maga is egy Attila formátumú, világtörténelmi méretű uralkodóként képzelte el. Ezt a törekvését azután humanista ellenfelei, pl. Callimachus Experiens (vagyis Filippo Buonaccorsi) Attila c. írásában gúnyosan fel is emlegették. Attila a magyar királyi arcképcsarnok állandó résztvevője lett, attól kezdve, hogy először megfestette esztergomi palotája falán Vitéz János.

Attila magyar királyságának gondolata a rendi-nemesi nemzetkép meghatározó elemévé vált.

A török magyarországi foglalása idején a hunokat sokáig a törökök előképének tekintették. Maga Heltai Gáspár (1490?-1574) is tarthatatlannak érezte a Bonfinitől örökölt Attila-Mátyás párhuzamot, sőt a pápa és Attila találkozását leplezetlen gúnnyal mesélte el. Oláh Miklós Attila c. művében (1536), a török előrenyomulásának leírásánál is, párhuzamot fedez fel a hunok és törökök között. Szenci Molnár Albert 1621-ben Attilát az örökké tartó magyar hadi virtus megszerzőjének, műpártolónak és a világ dicsőségének írja le.

Az ellenreformáció hasonlóan nem eredményezte az "Attila magyar király" hagyomány elsorvadását, sőt megtalálta útját a jezsuita irodalomba is. Tarnóczy István (1680-81) Szent István életrajza jóváhagyólag említi, hogy Attilától örökölte vitézségét, noha egyébként államalapító királyunk mindenben túltett rajta.

Igazuk van azoknak, így Bóna Istvánnak, akik a könyvnyomdászat fejlődésében, illetve a magyar nyelvű fordítások megjelenésében látják azt a tényezőt, ami lehetővé tette a hazai történeti tudat egységesülését, s azt, hogy az a társadalom legszélesebb rétegeit átjárja. Ezek örökítették át az újkorba, az olvasó és tanító világi és egyházi középrétegek gondolkodásába a hun-magyar és az "Attila magyar király" hagyományt is.

Nemzetfenntartó ideológia

Ha röviden szeretnénk summázni a hun-magyar gondolatkört, akkor a magyar történelemben korántsem példa nélküli jelenségre kell utalnunk: a nemzeti lét válságos évszázadaiban pozitív és előremutató érvrendszert és hivatkozási alapot lehetett találni, "nemzetfenntartó ideológiá"-t formálni. Ennek az időszaka valamikor az 1867-et követő politikai konszolidáció, az európai színvonalú és forráskritikai alapvetésen nyugvó professzionális hazai történetírás és tudományos intézményrendszer megjelenésével kétségkívül lezárult, igaz a hazai szépirodalom és képzőművészet legnagyobb hatású hun- magyar alkotásai Arany Jánosnak és Gárdonyi Gézának, Than Mórnak és Lotz Károlynak köszönhetően már igencsak megkésve születnek meg. Ma is meglepő hatást válthat ki a magyar-hun azonosság gondolatköre, hol rockoperába, hol politikai pamfletekbe csomagolva. De erről azután már valóban nem Anonymus és Kézai tehető felelőssé.

Az "Attila magyar király" gondolatkörben nem az a rendkívüli, hogy kialakult - más népek hasonló eredetmítoszaiban is feltűnnek az antikvitás legkülönfélébb héroszai (Nagy Sándor, Aeneas, Caesar, Brutus stb.) -, hanem az, hogy napi politikai hatással rendelkező érvrendszerré bővült, s lényeges változásokkal ugyan, de megélte a 21. századot.