Szakrális nemzet

Modern történetírók, politikai irányultságtól függetlenül, szívesen beszélnek úgy a Krisztianság koráról, hogy abban nemzetnek nem volt helye, hogy a nemzet a polgár találmánya. Kétségtelen persze, hogy a polgár felhasználta a nemzetet, míg céljainak, főként a keresztény egyházi és földi világközösségekkel szemben vívott harcának megfelelt, hogy azokat legyőzvén saját világbirodalmát építse a globalizáció alakjában, amelyben aztán a maga formálta nemzetbirodalmakat megsemmisítse. A nemzet ennek ellenére nem a polgár találmánya, különösen nem valami illékony formáció, amely alig két évszázados történetével, a történelem egyik legkevésbé szilárd alakzataként vonuljon a leszerepelt intézmények Pantheonjába. Nemzet a polgár előtt is volt, mi több, a nemzetet a polgár előtt találták fel.

A vér kötelékeként számon tartott szervezet, a gens is "nemzet" volt már, de még a természeti élet nagyszervezete. A kegyelmi élet nagyszervezeteként azonban a gens már nem szerepelhetett; helyét a náció - natio - vette át. A náció az a szerveződés, amely maga már a kegyelem által létesül, hiszen a hűbéri kötelékekbe szervezett tartományokat az Isten kegyelméből uralkodó - értsd: népéről gondoskodó, az isteni terven keresztülvezető - király fogta egy-ségbe, adott számára kegyelmi természetet.

A szakrális nemzet, ahogyan a falu, vagy az uradalom, ezek egy-sége, a hűbéri kötelék is, vérségi és közösségi hálózatok és oda felvezető karrierpályák sűrű szövedékét építette ki, hogy abban a szeretet rendeltetésszerűen gondoskodhasson, kísérletet tett, hogy ezeket a maga magasabb szintjén megalkossa. Areté, Szeretet második alakja, hatalmas erővel rendelkezik. Oly hatalmassal, hogy az embert a természeti életből a kegyelmi életbe, a tenyészetből, társadalomból, birodalomból a Krisztianitásba emelje. Időre van azonban szüksége neki is, míg erejét kifejtheti, és megszilárdíthatja az egyre feljebb emelő tiszta kegyelmi intézményeket, hálózatokat, a hozzájuk felvezető pályákat.

A leomlott erőszakos ráció magához téréséig, mikor a városgazdaságok és városállamok már kikezdhették és egymás ellen vezényelhették tartományait, csak a hűbéri kötelék kölcsönös szolgálatáig nyílott lehetősége a sűrű szövésű szeretethálózatok megszövésére. Innét felfelé, a nemzet megszentelésére és a szeretetbe bevonására, már sokkal kevesebb ideje maradt. Inkább csak, mai szóhasználattal "politikai" tartóállványainak megácsolásában segédkezhetett fölsőbb testvérének, Fíliának. A szakrális nemzet azonban, bár kísérletet tett, hogy ugyanolyan sűrű szövésű hálózatokkal és hozzá felvezető pályákkal töltse ki a maga helyét a kegyelmi közösségben, nem kapott elég időt arra, hogy művét véghez vigye. És ebben fölsőbb hálózata, a világközösség is mulasztott.

A szakrális nemzet - mert minden király, a maga helyén, Isten kegyelméből uralkodhatott, s ezáltal mind ugyanannak a kegyelmi életnek volt részese - nem a mai, másokat, az idegeneket kirekesztő és alávető politikai határokkal választotta el nemzetét a többiétől, hanem azt nyitva tartotta minden keresztény, a kegyelmi életben otthonra talált személy számára. Nyitva tartotta, ami azt jelentette, hogy szabadon mehetett mindenki más királyságokba is. Ami tilos volt: az erőszakkal való elrablása személyeknek, falvaknak, uradalmaknak, tartományoknak. Tilos pedig azért volt, mert az visszaesést bizonyított, a kegyelmi életből a természeti életbe, a szabadság világából az erőszak kényszerbirodalmába. Ennek, a kegyelmi élet és közössége, a Krisztianitás határainak, de nem akármilyen, hanem léthatárainak - s az isteni kegyelem által kijelölt királyság határainak - az átlépése volt az, amit szent harccal meg kellett akadályozni. Míg a kereskedővárosok urai egymás ellen nem parancsolták a tartományi vezetőket, fejedelmeket, tartományi grófokat, hercegeket, addig háború köztük más okból aligha is volt.

Fília világa: a kozmikus egység

"A középkor egyik legnagyobb vívmánya annak a gondolatnak a részletes kidolgozása, hogy az egyetemes emberi társadalom szerves része az Isten által elrendelt világegyetemnek, az időben és az örökkévalóságban, a természetben és a természetfölöttiben, a gyakorlati politikában és a szellemiség világában. Szinte minden fontos dolog, amit a középkorban írtak, mindaddig, amíg a rendszer a XIV. században töredezni nem kezdett, bizonyos fokig e kozmikus háttér tudatában íródott... nagyszabású próbálkozás, hogy felvázolja az egész kozmoszt, és benne az ember helyét, és hogy ennek az ábrázolásnak a figyelembe vételével szabályozza az emberi élet részleteit..."

(Southern, R. W. id. mű 22-23. o.)

Fília, a harmadik Szeretet-fivér, már nem elégedett meg azzal, hogy a természeti életet megszentelje, azzal sem, hogy a tisztán kegyelmi élet szeretetstruktúráit és életcél-szervező felhajtóit gyűjtse és tartsa egybe, Fília volt az a fivérek közül, aki a legnagyobbra látott, egészen addig, hogy teljesen kitöltse a kegyelmi élet határait, és ezért a kozmikus egy-ség folytathatóságán dolgozott. Fília már nem elégedett meg azzal, hogy házasságot, családot, falut, nemzetet alkosson meg, azzal sem, hogy az emberi világot építse fel, Fília már ezek fölé kívánt emelkedni, s a világ teljességét, a kozmikus egészt - hiszen krisztus misztikus teste éppen ez a kozmikus egész - kívánta az Isteni elrendelés szerinti harmóniába rendezni, s az embert és közösségeit e harmóniába beilleszteni.

Ugyan már nem tekintett mindent hierofánikusnak, nem állította már, mint eggyel ősibb szeretet-elődje, hogy Isten mindenben benne van - megelégedett Areté művével, mellyel Istent az emberbe helyezte -, már csak azt hirdetette, hogy a világegyetemet Isten csak teremtette és elrendelte, de nem lakozik minden kis részecskéjében. Ám megtartotta azt a hitét, hogy a kozmoszban Isten rendje található, amit az ördög a részletekben eltéríthet, de a rendet meg nem hamisíthatja. És megtartotta azt is, hogy az embernek minden cselekedetét ennek a kozmosznak, a benne munkáló isteni harmóniának a figyelembe vételével kell véghez vinnie, hogy az ember minden cselekedetével ezt az isteni harmóniát kell, hogy szolgálja, s ha lehet és képességet kapott hozzá, akkor ki-ki a maga helyén azon dolgozzon, hogy e kozmikus isteni rendet és harmóniát egyre inkább elmélyítse: egyre közelebb vigye Istenhez.

Fília a szeretetet már a világegyetemre, a kozmoszra is kiterjesztette, s az ember minden cselekedetét azon mérte, hogy e kozmikus szeretethez, a világegyetem egybe gyűjtéséhez, egyben tartásához hozzájárul-e, és magasabb, Istenhez közelebb álló egy-ségbe emeli-e, avagy rombolja azt. Fília a kozmikus egy-ségbe emelést vezette és ellenőrizte. Az istenülés útján járva Fília a közösség olyan magas szintjére emelte az embert, amelyet tovább emelni már nem lehetett: alapította és ellenőrizte a világ-egy-etem, az Isteni rendbe szervezett világ harmóniáját. Ezért a harmadik szeretetfivér, Fília létesíti a magasabb szeretet-intézményeket, sokszínű pályákon felvezeti hozzájuk a könnyen eltévelyedőket, és ellenőrzi, hogy le ne térjenek a helyes útról. Fília a magasabb intézményekben és ellenőrzésükben mutatja meg magát.

E magasabb intézmények már nem az egyes személy, nem is a házasság, család, szomszédság, falu, város, nemzet, de nem is pusztán a világközösség, hanem a kozmikus egész harmóniájának a megvalósításán munkálkodnak, ezért ezek a szó eredeti értelmében: az önkormányzatok. Az önkormányzat, ha nem rontják meg pártok, és nem válik a pártparlamentek decentrumává, mint manapság, akkor feladatuknak azt tekintik, hogy a világközösség és annak minden alkotója, a személyiségig bezárólag, egy-ségbe illeszkedjen a kozmikus egésszel, Krisztus misztikus testének a szakrális anyagban, a matériában a végső határig való kiterjeszkedésében. Ezt tette a régi görögségben a politeia, a szakrális-politikai intézmény - s nem a polisz, ami már a stoffbéli emberi-politikai, ezért a hanyatlás intézménye. De így rendezkedett be minden közösség a kereszténységben, és mint a korán elhalt Imreh István megmutatta, az önkormányzó székely és magyar falvak is.

A kegyelemteli szeretet megtestesülése: az agapé

Történelmi bizonyosság: a szeretet eme fajtái, vagy közülük valamely intézmény, a kereszténységet megelőző korokban már készen állott. Az azonban, amitől a kereszténység mindnél - ahol nem a szeretet szervezte, hanem a félelem dirigálta az istenek és az ember viszonyát - több, az éppen az "agapé", az istenszeretet, amely - talán hangsúlyozni sem kell - nem önmagában áll, hanem visszahatásában mindent megemel és nemessé tesz. Ez az istenszeretet - nem is lehetne az, ami, ha nem így lenne - egyszerre és együtt Isten szeretete minden teremtménye és mindenekelőtt az ember iránt; és viszonozva: az ember végtelen szeretete Isten iránt.

Az, ami az embert Istennel emeli egy-ségbe, és ami által társává szegődhet a teremtésben. A keresztény Isten előtt itt, Európában az isten, vagy az istenek rettenetesek, félelmetesek, bosszúállók voltak, akiktől az embernek rettegnie kellett, és áldozatokkal engesztelni, megvesztegetni, hogy jóindulatukat valamely cél érdekében megnyerje. Krisztus és az Atya - Máriával, az istenszülővel együtt - a félelmet szeretetté változtatta; és csak a legnyomorúságosabb időkben fedte el Agapét a hódítók betoldotta istenfélelem. Aki szeret, azt nem kell félelemmel kergetni a jóra. Aki fél, ha jót tesz, sem ér semmit, mert az puszta számítás és vesztegetés Krisztus előtt. Agapé a kegyelemteli szeretet, aki mindeneket önmaga fölé, az Atyához, Krisztus misztikus testébe fogad: az Egyház. Amit csak - ha méltóságát a csábításoknak adja - a hierarchia veszíthet el. És ekkor a császárság is, Róma örököse - mert a partikuláris és integrálatlan szeretet alapjáról támad - vesztes marad.

Agapé emel mindeneket Krisztus misztikus testébe; az istenszeretet, ahogyan Isten szereti az embert, és - ha igen - ahogyan ember szereti Krisztust. Azért, mert egyedül ez a szeretet egyetemes. És mert egyetemes, keze alatt a római natúra szakrális "matériává" nemesedik, fűszisszé, a görögök régi szavával. A hús racionálisan elszigetelt érdekpontjaiból, a társadalomból is Agapé alkot szeretetközösséget, kommúniót. Agapé emeli az önző és csőlátó rációt erkölccsé, a kirekesztő államból Agapé formál Egyházat, amelyen kívül nincs - mert nem szakrális és nem istennek tetsző, nem képmására formált - élet.

Agapé világában, az egyházban, Krisztus misztikus testében az ördög csábításának: sem gazdagságnak, sem hatalomnak nincs és nem is lehet szerepe. És mert nem lehet, nem is értik a vagyonért és hatalomért vergődő érdekbirodalmával azonosultak, hogy hogyan és miért úgy tagolódik az Egyház, Krisztus misztikus teste. Mert e szakrális test nem egynemű, hanem a szakralitás szintjei szerint rétegezett. De nem úgy, mint a jövedelem, csak a számokban, hanem mint a torta, melynek minden lapja a teljességet fogja át, és rétegei együtt adják a teljességet. Amelynek legalján a "befogadott", a kereszteléssel csak éppen a kapukig beavatott várakozik, hogy a szentségeken keresztül, a beavatási pályák jól felépített és jótékonyan ellenőrzött útjain, rétegről rétegre emelkedhessen fel a magasabb szakralitásokhoz:

A Krisztianitáson keresztül az öröklétbe. És az egyház: pápa, bíboros, érsek, püspök, pap és szerzetes, valamint, mert univerzális, a laikusok - ahol a szakralitás tagolódása, a méltóság, azaz a szentség fokozatai szerint tagolódik a közösség. Mert a méltóság, a teremtettség spiritualitása révén megillet mindenkit, és mert ezért a méltóság: Krisztus misztikus testének részeként lenni, és szakralitásának minél magasabb szintjén, annál magasabb méltóságban lenni. Amely méltóság és annak magassága - míg a kereszténység hatalmi eszközzé nem lett, arra méltatlanok kezén - éppen szakrális teljesítményekkel, mint a püspökké választás is, volt elérhető. Azaz a klasszikus keresztény közösség, híven ahhoz, hogy Krisztus misztikus testének része, szakrális meritokratikus elven tagolódott, és tagozódása szakrális meritokráciát adott a világnak.

Krisztus misztikus testében, Agapé világában, méltóságban lenni az embert is magával ragadja, szabaddá és személyiséggé teszi. Az embert a szexus rabságában gyönyörödő naturális húsból boldogságos testté, Krisztus misztikus testének részévé teszi a hominizációban. A széttagoló, szembefordító, iriggyé tévő, gyűlölködő érdekek szervezete, a társadalom Agapé kebelén változhat szocializációból a kölcsönös szolgálatok rendjévé, közösséggé. A humanizáció erkölcse Agapé ernyője alatt bomlik ki a pályatévesztett racionalizációból. És a spiritualizáció helyezi el az embert a misztikus testben, és teszi magát is szakrálissá. Agapé - Szófia - Logosz és Nusz "egy"-sége által vezetett világában az ember kiteljesedik: a spiritualitás, mert univerzális, képes a testet, a közösségiséget, az erkölcsöt önmagához, s ott egységbe szervezni: személyiséggé lenni.

A személyiség, szemben a liberális mítoszokkal, csakis a teljesség, a spiritualitás révén alkotható meg; a liberális "egyéniség" emberi katasztrófa. Ahogyan Egon Friedell mondja: "Mert a természetben és a történelemben mindig és mindenért meg kell fizetni. Létrejön - az újkorban - az egyéniség, és eltűnik a személyiség."

És vele tűnik a szabadság is, mely nem önkény, nem függetlenség, vagy korlátozhatatlanság, hanem a képesség a létharmónia elmélyítésének, a szeretetevolúciónak a pályáján való megmaradásra. Amikortól fogva azért szabad az ember, mert Krisztus misztikus testének spirituális részeként "akarata" már nincs megfertőzve a "kísértések" - hús, vagyon, hatalom - által.

Gazdálkodás szakrális módon

A társadalomgazdaságtan, mivel egy adott létminőségű társadalmi valóság felépítéséhez és újratermeléséhez-működtetéséhez szükséges források megalkotásával és elosztásának kérdéseivel foglalkozik, szemben a modern társadalomszervezet egyik fő legitimációs ideológiájával, az ökonómiával, képes a gyanú hermeneutikájától szabadon tekinteni elmúlt, jelen és jövendő korok gazdaságaira. Szükséges is az emberi megismerő képesség e szabadsága, mert nélküle érthetetlen például a talán legnagyobb belga történész, Henri Pirenne megjegyzése arról, hogy a püspöki városokban, a 11. századig a pénz valóban csak gazdasági jelenség volt, nem pedig nemlegitim hatalmi eszköz.

A püspök: a szakrális gazdálkodás vezetője

A püspök gazdálkodása, illetve a reá bízott szakrális tartományi gazdálkodás, melynek fő irányítója volt, mindjárt érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy mivel, mi célból, és kik gazdálkodtak a keresztény szakrális valóságban.

Krisztus misztikus teste távolról sem az az üres tartály volt, amivé babonás hitű stoffisták, az univerzalitás nélküli anyag bigott hívői, a torz ráció uralma által paralizált képzeletükkel kívánták tenni. Krisztus misztikus teste, annak emberi része, gazdagon tagolt, intézményekkel, és oda vezető, jól ellenőrzött pályákkal népes szervezet volt, amelynek végtelen szintjeire, szentséggé emelkedett szervezeteibe az ezen szentségekbe való beavatással lehetett eljutni.

A keresztény ember élete céljaként e szépen megépített szakrális szervezet szentségének növelését, Istenhez való közelítését kapta meg. Ha tetszik, modernül szólva: e szakrális valóság építéséhez és továbbépítéséhez szükséges karakterek, intézmények és források felkutatását és szolgálatba állítását, a szakrális közösségi valóság magasabb szinten való újratermelését. Ebből a nézőpontból szó szerint társadalom-gazdasági célt kapott az élete. Elérésében a püspöke szolgálta, aki e szent cél megvalósulásának spirituális segítését, szervezését és irányítását végezte, ha hivatásának élt, és nem engedett a kísértéseknek.

Mindenekelőtt azt a teremtésben segítő szervezetet, ma úgy mondanák: munkaszervezetet, termelési szervezetet kellett felépítenie, amely Krisztus misztikus teste emberi részeinek ápolásáról - minthogy ebben a világban gazdálkodni azt jelenti: ápolni -, a közösségnek és a személyiségnek a magasabb szakrális szinten való "újrateremtéséről" volt hivatott gondoskodni: az eklézsiát, a plébániák összefüggő hálózatát.

Részvétel a teremtésben: ápolás és gondozás

A létfeledtség modern birodalmában a gazdálkodás az üzleti költségek minimalizálását - ami többnyire a humángazdasági és a társadalmi-társadalomgazdasági költségeknek a polgárokra való áthárítása - és a profit maximalizálását jelenti. A kereszténységben a gazdálkodás célja, amint az a fentiekből kiolvasható, nem a profitmaximalizálás, hanem a "szakrális többlet" megteremtése, a részvétel a teremtésben. A teremtésben részt venni azt jelenti: embert, közösségét és a természet reá bízott részét Istenhez közelebb vinni, növelni benne Krisztust, és e szakrális vagyon növelésével gazdagítani Krisztus misztikus testét.

Krisztus misztikus testének gazdagítása az ember, a közössége és a természet, a szakrális matéria gondozását jelentette. Aki gondoz, az megalkotja a szakrális létminőséget, és növeli annak mennyiségét, a szakrális vagyont - ami a racionális kalkuláció számára annak számosságba süllyedése miatt értelmezhetetlen művelet. Krisztus misztikus testében az ápolás, a már elért szint megtartása a másik gazdálkodó tett: először elérni a szakralitás szintjét, másodszor emberben, közösségben, de még a matériában is megtartani Krisztus jelenlétének "mennyiségét". A teremtés éppen Krisztus misztikus testének megalkotása, e misztikus test minden elemének Krisztussal való betöltése, teljessé tétele. A részvétel a teremtésben az ördög birodalmából kiszabadításban való részvétel, Krisztus jelenlétének növelése emberben, közösségében és a matériában, az ember és közössége eszközeivel. Gondozás és ápolás a szakrális vagyonnal való gazdálkodás: a források és erők olyan csoportosítása, amikor a szakrális vagyon - Krisztus jelenléte emberben, közösségben, matériában - növekszik. Nem aszkézis, de nem is hedonizmus: a mérték maga. Krisztust emberben, közösségben, matériában úgy növelni, hogy közben az ember, a közösség, a matéria tönkremegy - nem elfogy, mert az csak számossági, és nem mennyiségi csökkenés - lehetetlen. De az sem jó gazdálkodás a szakrális erőkkel és forrásokkal, ha csak a natúra, a hús, a vagyon és a hatalom növekszik. Az éppen fordítva: a szakrális vagyonnak, Krisztus "arányának" a csökkenését jelenti, azt, hogy az ördög elszívja, kiszorítja a szakrálist, és helyén felnöveli önmagát. Gondozás és ápolás: a szakrális vagyon növelése, és csökkenésének megakadályozása.

Szeretetlogika

Ápolni és gondozni nem lehet a racionális kalkuláció felhasználásával. Aki gondoz és ápol, nem az üzleti költséget méricskéli, hanem az egy-ségbe illeszt, Krisztus misztikus testében magasabbra, ezáltal a mélyebb létbe helyez. De nemcsak helyezést jelent, a jó helyre, hanem ott harmóniájának újraalkotását is, a mennyiségi viszonyok elrendezését. Éppen, mert a harmóniát is jelenti, ezért lehetetlen, hogy éhezzen, vagy túlegyen, nélkülözzön, vagy dőzsöljön. A szeretetlogika a szakrális arányok és a létmérték alkalmazása.

A racionális kalkuláció szerint a gyermek "veszteséges portfolió," a szeretetlogika szerint a leggazdaságosabb vállalás: a teremtésben való részvétel, és nem a nemzeti, az üzleti költségekhez viszonyított jövedelem, hanem Krisztus misztikus testének növelése. A társadalomgazdasági "többlet" megteremtésének szabályozása. A szeretetevolúció törvényéhez való alkalmazkodás: az bír "szeretetevolúciós" előnnyel, aki Krisztus misztikus testének növelésében képes részes lenni, s az evolúciós kudarcot e társadalomgazdasági értelemben vett, azaz szakrális vagyon csökkentése, Krisztus misztikus testének lefogyasztása jelenti.

Energeia, szereteterő

A profit megtermeléséhez a stoff alakítgatásához szükséges "munkaerőre" van szükség, a keresztény szakrális gazdaságban azonban ez a fajta munka mit sem ér. Csak a szeretetmunka és az abban hatékony szereteterő képes a legparányibb mértékben is megmozdítani Krisztus misztikus testét, s a benne felhalmozott szakrális vagyont alakítani. És csak a szereteterő, az energeia képes kiszabadítani az ördögi racionális kalkulációnak engedelmeskedő munka birodalmából a natúrát, a stoffot, egyedet, társadalmat, és felemelni a szakrális valóságba.

A szakrális többlet: az üdvjószág

Amit "termelnek" a szakrális gazdaságban: az üdvjószág. Némely szociológusok csúfondáros szándékkal beszélnek üdvjószágokról, s azon a tömjént és más templomi eszközt vagy szert értenek, esetleg szentek csontjait, más efféle ereklyéket. Miközben mindezek jelentőségét nem szándékozunk kisebbíteni, jelezzük: minden, amit a natúrából Krisztus misztikus testébe felemel az ember a szakrális erőkkel, az üdvjószággá válik. Részint azért, mert kiszabadul az ördög birodalmából, és maga is szakrálissá válik. Másrészt éppen ezért, mert az ember kiszabadítja és megszenteli; ezért a cselekedetéért jutalmul Krisztus növekedését kapja. Mi más lenne az üdvjószág, mint ami az embert Isten országához közelebb viszi. Az üdvjószágban ezért összekapcsolódik tárgy, ember és Isten, s együtt a szakrális többletet érik el. Az emberben növekszik Krisztus, ezért közelebb kerül Istenhez. A közösségben növekszik a szeretet, ezért krisztusibb lesz. A természetben Krisztus növekedése - az energeia és tevékenysége, az ergomai révén - a stoffot matériává avatja. E szakrális többletek révén mindösszesen Krisztus misztikus teste nő. Ez az egyetlen útja annak, hogy minden bővüljön, mindenekelőtt az élet - ne csak a profit -, és ezért van, hogy szakrális kontroll alatt működik a gazdaság.

A keresztény humángazdaság

Miután láttuk, hogy mások, mással és más célból gazdálkodnak a keresztény gazdaságban, azt is megláthatjuk, hogy ennek a gazdaságnak a tartományai is más rendbe illeszkednek. Merthogy a szakrális "társadalomgazdasági" szervezet például legelső sorban spirituális "humángazdaságként" működött, ahol a teendő az ember személyiségéről és a személyben Krisztus növekedéséről való gondoskodás volt. Az számított gazdaságosnak, ami a személy krisztusemberré növekedését, méltóságba beállását és ott emelkedését szolgálta, s mindaz volt tiltott, ami az ördög csábításának szolgálatába állította, ami csökkentette benne Krisztust. Növekedés és csökkenés oly módon kapott ezért meghatározást, aminek kifejezésére számosságba kényszerített gondolkodásunk alkalmatlan és képtelen: mennyiségi meghatározottsága volt. A profit a minőség nélküli mennyiség, aminek felfogásához a létfeledt ész, ráció szükségeltetik; mennyiséget azonban csak szofosz - logosz - nusz létteljes egy-sége képes elgondolni és kivitelezni.

Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy a krisztusemberré válás csak a plébánia dolga lett volna. Nem. Minden ember kötelessége volt, hogy önmaga méltóságán, Krisztus őbenne való növekedésén munkálkodjon. A keresztény humángazdaságban mindenki a teremtés részesévé vált, az emberi - mert spirituális ember - teremtésében és újrateremtésében részessé. A közöttük lévő "munkamegosztás" a gondoskodás (amely mindenki kötelessége volt), valamint az ápolás (amely a plébánia és a pap szolgálata volt) szerint ment végbe. Eredményes a humángazdaság csak akkor lehetett, ha általa az ember emberibb lett, mert méltóságát, önmagában Krisztus növekedését megoldotta, ha önmagára is mint üdvjószágra volt képes gondolni.

A keresztény közösséggazdaság

Mielőtt szót ejthetnénk a személyt tápláló javakról - ezek nem a natúra részei voltak, hanem ma elképzelhetetlen, legközönségesebb alakjaikban is szakrális minőséget hordozó üdvjavak -, a keresztény szakrális gazdaság másik, a személyiségalkotást szolgáló tartományáról, a közösséggazdaságról kell beszélnünk. Azoknak az intézményeknek és pályáknak a gondozását és ápolását megoldó gazdaságról, amely az ember szakrális többé válásához szolgáltatott alapot. Ahhoz, hogy az embert és önmagát, intézményeit és pályáit úgy építse fel, s építse tovább, hogy Krisztus misztikus testében jussanak tovább. Mivelhogy ezt tette, ezért jelenhetett meg benne, intézményeiben és pályáiban a szakrális többlet, amely az embert és a natúrát is többé tudta tenni, közelebb tudta emelni Istenhez.

Azt a gazdaságot, mely e feladatoknak eleget tudott tenni, hozzáértők a kölcsönös szolgálatok gazdaságának nevezték. A kölcsönös segítség maga is szeretetkötelék, amely az ember és a közösség minden dimenziójának azt adta, amire istenüléséhez szüksége volt.

Gazdálkodás a matériával

A természet, ha nem illeszkedik a kozmikus létbe, puszta stoff, a szentség nélküli stoff. A keresztény szakrális gazdaság a természetet sem hagyta magára, hanem felszentelő műveleteivel - a szántás, az aratás, az új kenyér, vagy az iparkodó ember termékeinek megszentelésével - beemelte Krisztus misztikus testébe, összefüggésbe hozta a kozmikus egésszel. A "szakrális technikák" - melyek a természeti anyagot beemelték a létmélybe és annak mélyebb rétegeibe, Krisztus misztikus testébe, s közben a létharmóniát elmélyítették, a kozmikus egésszel való egy-ségbe illeszkedést megoldották - kidolgozói a kolostorok voltak. A kolostorok az ápolás és gondozás jobb módszereit, az isteni szeretettörvény mélyebb megismerését célozták meg, az ápolás, a gondozás és a szeretet mélyebb művelését. Így jutottak el - szemben azzal, amit róluk és a kor mozdulatlanságáról terjesztenek - a technológiai fejlődéshez. Számukra a technológia fejlesztése nem újabb lépést jelentett a natúra leigázásában, a felette való uralkodás hatékonyabb technológiája felé, hanem a szakrális matériát megillető gondozás és ápolás elvégzését, Krisztus misztikus testének szeretetteljesebb ápolását és gondozását, aminek következménye a szeretetteljesebb válasz: a több és biztonságosabb élet. Mivelhogy minden teremtett volt, és immár Krisztus misztikus testének része, ebben a gazdaságban semmi sem kerülhetett ebek harmincadjára. Mindent, az utolsó porcikáig és ízig felhasználtak, mert a teremtettet nem elhagyni, a natúrába visszahullani engedni, hanem Krisztus misztikus testében megtartani volt a feladat.

A szervezőelv

Róma "gazdaságilag" abba bukott bele, hogy a léthibás szakralitást, a kirekesztő szakralitást építette. A kirekesztő szakralitásban, aki nem e kultusszal bírt, idegen maradt, ez viszont csak olyan közösségszervezetet tett lehetővé, amelyből sok "idegen" kényszerült, kultusz nélküliként, távol maradni. Ezért az ő ellátásuk, pedig számuk egyre nőtt, megoldhatatlan volt, és mert megoldhatatlan maradt, felemésztette e szakrális energiákat. A szakrális energiák fogytán a puszta hús fenntartása, a közönséges megélhetés is csak új források meghódítása, háborúk árán volt lehetséges. Ám a meghódíthatók is végesen valának, és mivel a hódítók szervezőelve társadalomgazdaságilag veszteséges volt, belebuktak szervezőelvük léthibájába.

A kereszténység a felebaráti szeretettel megoldotta az univerzális vallás megalkotásának feladatát. Már nem lett volna szüksége a hódításokra. Szervezőelvének, az univerzális szakralitásnak a társadalomgazdaságtana lehetővé tette a szakrális vagyonnal való többlethozó gazdálkodást, a minden határon túli növekedését és fennmaradását.

A keresztény szakralitás és a szakrális gazdaság azonban ma már romokban hever - az univerzalitás megoldása nem volt elegendő. Az univerzális szakralitássá épített Krisztus misztikus testébe ugyanis nem sikerült beemelni a natúra, a stoff, az ember és a spiritualitás egy-ségét. A stoff megművelése az uradalomra, a Krisztus misztikus testén kívül rekedt intézményre maradt. Egyetemesség és integráltság egy-ségbe szervezését majd a magyar Szent Korona oldja meg, és ennek szakrális gazdasága lesz tanulmányunk következő része.

Vass Csaba