Modern történetírók, politikai irányultságtól függetlenül, szívesen beszélnek úgy a Krisztianság koráról, hogy abban nemzetnek nem volt helye, hogy a nemzet a polgár találmánya. Kétségtelen persze, hogy a polgár felhasználta a nemzetet, míg céljainak, főként a keresztény egyházi és földi világközösségekkel szemben vívott harcának megfelelt, hogy azokat legyőzvén saját világbirodalmát építse a globalizáció alakjában, amelyben aztán a maga formálta nemzetbirodalmakat megsemmisítse.

A nemzet ennek ellenére nem a polgár találmánya, különösen nem valami illékony formáció, amely alig két évszázados történetével, a történelem egyik legkevésbé szilárd alakzataként vonuljon a leszerepelt intézmények Pantheonjába. Nemzet a polgár előtt is volt, mi több, a nemzetet a polgár előtt találták fel.

A vér kötelékeként számon tartott szervezet, a gens is "nemzet" volt már, de még a természeti élet nagyszervezete. A kegyelmi élet nagyszervezeteként azonban a gens már nem szerepelhetett; helyét a náció - natio - vette át.

A náció az a szerveződés, amely maga már a kegyelem által létesül, hiszen a hűbéri kötelékekbe szervezett tartományokat az Isten kegyelméből uralkodó - értsd: népéről gondoskodó, az isteni terven keresztülvezető - király fogta egy-ségbe, adott számára kegyelmi természetet.

A szakrális nemzet, ahogyan a falu, vagy az uradalom, ezek egy-sége, a hűbéri kötelék is, vérségi és közösségi hálózatok és oda felvezető karrierpályák sűrű szövedékét építette ki, hogy abban a szeretet rendeltetésszerűen gondoskodhasson, kísérletet tett, hogy ezeket a maga magasabb szintjén megalkossa.

Areté, Szeretet második alakja, hatalmas erővel rendelkezik.

Oly hatalmassal, hogy az embert a természeti életből a kegyelmi életbe, a tenyészetből, társadalomból, birodalomból a Krisztianitásba emelje. Időre van azonban szüksége neki is, míg erejét kifejtheti, és megszilárdíthatja az egyre feljebb emelő tiszta kegyelmi intézményeket, hálózatokat, a hozzájuk felvezető pályákat. A leomlott erőszakos ráció magához téréséig, mikor a városgazdaságok és városállamok már kikezdhették és egymás ellen vezényelhették tartományait, csak a hűbéri kötelék kölcsönös szolgálatáig nyílott lehetősége a sűrű szövésű szeretethálózatok megszövésére.

Innét felfelé, a nemzet megszentelésére és a szeretetbe bevonására, már sokkal kevesebb ideje maradt. Inkább csak, mai szóhasználattal "politikai" tartóállványainak megácsolásában segédkezhetett fölsőbb testvérének, Fíliának. A szakrális nemzet azonban, bár kísérletet tett, hogy ugyanolyan sűrű szövésű hálózatokkal és hozzá felvezető pályákkal töltse ki a maga helyét a kegyelmi közösségben, nem kapott elég időt arra, hogy művét véghez vigye. És ebben fölsőbb hálózata, a világközösség is mulasztott.

A szakrális nemzet - mert minden király, a maga helyén, Isten kegyelméből uralkodhatott, s ezáltal mind ugyanannak a kegyelmi életnek volt részese - nem a mai, másokat, az idegeneket kirekesztő és alávető politikai határokkal választotta el nemzetét a többiétől, hanem azt nyitva tartotta minden keresztény, a kegyelmi életben otthonra talált személy számára. Nyitva tartotta, ami azt jelentette, hogy szabadon mehetett mindenki más királyságokba is.

Ami tilos volt: az erőszakkal való elrablása személyeknek, falvaknak, uradalmaknak, tartományoknak. Tilos pedig azért volt, mert az visszaesést bizonyított, a kegyelmi életből a természeti életbe, a szabadság világából az erőszak kényszerbirodalmába.

Ennek, a kegyelmi élet és közössége, a Krisztianitás határainak, de nem akármilyen, hanem léthatárainak - s az isteni kegyelem által kijelölt királyság határainak - az átlépése volt az, amit szent harccal meg kellett akadályozni.

Míg a kereskedővárosok urai egymás ellen nem parancsolták a tartományi vezetőket, fejedelmeket, tartományi grófokat, hercegeket, addig háború köztük más okból aligha is volt.